Ma megsüketülnek a harangok

Nagycsütörtök. Estére Jézus összehívja tanítványait. Örökül hagyni készül nekik a vezérlőelvet. A testamentumot. Ami kettős tartalmú fogalom: végrendelet is, meg a Tanítás teljessége is. Már e nap előtt is tudja, s vízióját az apostolok elé tárja: lesz, aki megtagadja és lesz, aki elárulja. Csütörtök hozza el a bizonyosságot. Péter, a hűséges válik Mesteréhez hűtlenné. És Iskarióti Júdás az, aki harminc piszkos ezüstpénzért feladja. Az árulás szimbóluma lesz a harminc ezüst.

Hófehér kazula a miséző papon ezen az estén: hangsúlyossá lesz ez a néptelen templomban. Pedig a húsvét szokásos színe. De most, a járvány sújtotta, a gyászt megsokszorozó jelenben különös tartalmat is kap. És amikor a szertartás elér az ősi himnuszig: Dicsőség a magasságban Istennek – ekkor megkondul a harang, fényesen szólnak a csengők, zúg az orgona. De hamarosan jön a mély, fájdalmas csend: minden elnémul, elsötétülnek a lámpák, és harangok „Rómába mennek”. A régi szegediek úgy mondták: megsüketülnek. Húsvét vigíliájáig, a feltámadás pillanatáig süketek is maradnak.

Az apostolok valamikor a kései estében elköltik az utolsó falatot, kiürülnek a kelyhek. Hamarosan eljön a pillanat, amit Názáreti Jézus jövendölt: szenvedésének első állomására érkezett. Egyedül lesz már a lélekúton. Tanítványait elnyomja az álom, csak ő maga virraszt. A távolból pedig a közeledő katonák léptei hallatszanak.

Nincs még egy költő, aki olyan plasztikus-tisztán idézné a dermesztő pillanatot, mint Dsida Jenő. Megdöbbentően, profán módon teszi. Íme, a két évezreden átemelt, egy kis vasúti váróterembe transzponált magányvízió…

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.