Az író végeszakadt álma

Az ifjúság elmúlt, már benne volt a korban, elhagyta az ötvenedik esztendőt. Ennek súlyát épp abban a tavaszi időben különösképp érezte, egy-egy jobb nap után mindig jött kettő nehezebb. Egy délután annyira elővette a gyengeség, hogy ágyba kényszeredett. Úgy tűnt, mázsás súly nehezedik a mellkasára. Nagy nehezen elszenderedett.

Különös álomképet látott. Azt álmodta, hogy átokházi tanyasor iskolájában van. Az olajszagú teremben húsz maszatos kisgyerek bámul rá. Álmában kívülről nézi magát, nem a katedrán áll, hanem előtte, mert nem akar a kicsik szemében ijesztően nagynak látszani. Mondja, hogy ő Pista bácsi, Tömörkény Pista bácsi, és mesélni fog. A tanító úr ugyanis, aki váratlanul megbetegedett, kérte, jöjjön, tartsa szóval a gyerekeket. Belekezdett. És mesélt, sokáig. Novellahőseiről. A ravasz Kabókról. A figuracsinálókról. János esetéről a tengöri hallal. Meg Halbőr Förgeteg Jánosról, aki egy kis időre, csak úgy tessék-lássék, közerő is volt. A gyerekek szájtátva hallgatták. Ő meg csak mesélt, mígnem erős fáradtságot érzett. Aztán az álom hirtelen megszakadt.

Az 1917-es év áprilisának 24. napját írták.

Másnap reggel rikkancs hadonászott az újsággal a Stefánián, harsogva tudatta a hírt, amit szerettek volna az emberek sosem megtudni… hogy a nagy író, néprajzkutató, régész, a múzeum direktora erről a világról végleg elköltözött. Az öreg kanonok, a bibliaprofesszor vett egy Szegedi Naplót. Leült a padra. Hűvös áprilisi szél fújt, nem törődött vele. Olvasni kezdett. Az írótárs, Móra Ferenc búcsúzott hű barátjától: „Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … Világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.”

Az öreg tudós pap összekulcsolta a kezeit. Imádkozott.