A farsang idén elnapolva

Förgeteg hava, január – vízkereszt napját követően – mindig is a bálidő eleje volt. De mostanság senkinek sem kedvez. Hát persze. Elvagyunk a magunk bajával.

Igaz, ha nem a vírus uralná életünket s közbeszédünket, akkor se lenne hangos az utca a maskarás gyerektől, akik valamikor régen skandálták: Happ, happ, fássáng, most őtték az ártánt, nem adják a máját, csak a szalonnáját. Régen nem skandálnak, nem járják az utcát, maskarát sem öltenek – elfogyott az utóbbi évek-évtizedek alatt mindennek az ideje. Skanzenben, ott föléled olykor valami a néprajz őrizte hagyományrendből, de persze nem most.

De ahol még megmaradt a régi farsangi rituálé, Mohácson például, nos, ez évben ott se öltenek busóálarcot. A kásádi sokacok se teszik meg meseszép viseletükben az ilyenkor bevett táncos vonulásukat. Vagy amiképp a kicsike Moha falutábláján hírlelik, az ott szokásos tikverőzés sem lesz meg az idén. És a hozzánk közeli, helybéli programok hiányát említve: kényszerűen megszakad a már három évben sikeres szegedi maskarásbál-sorozat, a Farsangi Cuháré is.

Bálint Sándor írja a farsangról – ami persze az itt élők nyelvén fássáng volt: „Már a középkorban a zajos mulatság, lakodalom ideje, amelyet kozmikus emberi igénye miatt az Egyház is tűrni volt kénytelen.” Olyannyira, hogy a vasárnapi lakodalmak tiltását erre az időszakra feloldották, az Érdy-kódex is ennek megfelelően jelöli a vízkereszt után jövő Úrnak szentelt napokat: első menyegzős vasárnap, másod menyegzős vasárnap, harmad menyegzős vasárnap…

A farsangi alakoskodások egy része a termékenységvarázsló rítusok szokásrendjébe tartozott, néhol extrém kiágazással: ilyen volt a pártában maradt lányok kicsúfolása, vagy húshagyókedden a magányos menyecskékkel való tuskóhúzatás; ami az erős férfiaknak is igazi próbatétel volt. Ehhez képes a képünkön vonuló tikverőzők mutatványa könnyed kis mókát jelentett.