Varázsütésre

1945: amikor Szeged polgárai egyetlen DM-címlapból megtudhatták, milyen forradalmi változásokat hozhat az MKP!

Nyár volt, egy júliusi vasárnap, amikor a városlakók, legalábbis az érdeklődő kisebbséghez tartozók kezükbe vették a Délmagyarországot, s mint mindig, akkor is megállapíthatták: minden ugyanaz. Semmi nem változott. Az újságlapok olcsó papírra nyomattak, bántóan sötét tónusúak, szinte rosszkedvet árasztanak, persze, mit is lehet várni, amikor csak épp hogy kikeveredett az ország a pusztító háborúból, és különben is, a lapgazda, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front sem tehet csodát. Nem is az a dolga. Hogy pontosan mi, arról az emberek többsége nem sokat tudott. A Délmagyarország vasárnapi száma tehát (úgy-ahogy) kiolvastatott, délidőben érkezett a szokásos húsleves-rántotthús együttes, aztán a délutáni szieszta, majd készülődés a másnapra, hogy jól induljon a hét.

A hétfő újságmentes nap volt, DM nélkül telt. Ám jött a kedd, és vele a szokásos városi lap. Ezúttal meglepetés-Délmagyarország: vakító fehér papír, tökéletesen olvasható szöveg, mutatós betűk, a szokásosnál nagyobb méretben – a gyengénlátóknak kedvezve. Ami a tartalmat illeti: sok változás nincs, de a hangvétel keményebb, olykor szinte harapós, majd kiforrja magát. Ahogy kiforrta magát a lapgazda, a Magyar Kommunista Párt is, olyannyira, hogy ahányszor csak nevet váltott, mindig keményebb lett. De 1945 júliusában ennek még nem sok kézzelfogható jele volt, csak a jobb szimatúak kezdtek aggódni, a többség egyelőre csupán azt látta: lám, jött az új gazda, a kommunista párt, és – csodák csodája – egy nap alatt megújult a DM külleme. Szinte varázsütésre.

Ettől a varázsütéstől aztán megtanultak az emberek félni. Később rettegni.