Miklós Péter: A politikai pályát nem befolyásolta az ügynökmúlt

A hódmezővásárhelyi Emlékpont igazgatója, Miklós Péter beleállna az ügynökök és megbízóik neveinek nyilvánosságra hozásába. A Blogstar.hu-nak adott interjújában beszél arról is, hogy szerinte Kádár-rendszert épít-e Orbán Viktor.

-Április 4-ről szóljon az ének?

- Szólhat arról is. Vannak olyan, a kádárizmusban szocializálódott emberek, akik úgy gondolják, hogy április 4., mint emléknap és mint jelkép, elfogadható. Döbbenetes módon ma is születnek olyan történeti munkák, amelyekben Magyarország felszabadulásáról, vagy felszabadításáról írnak.

- Akkor mi: felszabadulás, felszabadúlás vagy megszállás?

- Már a korszakban is „felszabadúlásnak” hívták.

Lotz Antal

– aki püspöki levéltáros volt Szegeden az 1980-as-90-es években – különválogatta a „szovjetdúlás” iratait, s ezt írta a dobozra is, amelybe gyűjtötte őket. A kérdésre válaszolva: megszállás. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez Magyarország szovjet megszállása volt és a következményei nem értek véget 1989-ben, vagy 1991-ben, amikor kimentek a szovjet csapatok, hanem a mai napig itt vannak. A lelkünkben él ez a kellemes kádárizmus, ami magában hordoz sok mindent: a vörös csillag, vagy a Che Guevara iránti nosztalgiát, aki eljött ide 1957-ben, Kádárral puszilkodott és elítélte az úgymond „ellenforradalmat”. Ezekkel a jelenségekkel jó lenne már leszámolni és tudatosítani a világgal, hogy a kommunizmus egy kellemetlen eszme itt, Európának ebben a felében, és a kommunista korszak egy elítélendő korszak.

- Mégis azt mondják, írják sokan, hogy az a rendszer, amit Orbán Viktor épít, az tulajdonképpen egy második Kádár-korszak.

- Mondják sokan, de ez nem így van. Több okból sem. A legnagyobb különbség, hogy a Kádár-korszak diktatúra volt. Azt látom, hogy azok, akik a Kádár-korszakban éltek, akkor szocializálódtak, azok hajlamosak úgy emlékezni arra az időre, hogy egy gulyáslevesbe, legvidámabb barakk mítoszba, panelházépítésbe, SZOT-üdülőkbe csomagolt kellemes kis időszak volt. De alapvetően, ne szépítsük, diktatúra volt. Napjainkban nincs diktatúra. Ma Magyarországon nem egy, a kádárihoz hasonló paternalista államfelfogás érvényesül, hanem a kormány elsősorban a munkát és a teljesítményt igyekszik megbecsülni, s a szociális juttatások is valamilyen tartalomhoz kötődnek, azaz ilyen értelemben sem jelenik meg a kádárizmus.

- Beszéljünk egy picit az Emlékpont tabudöntögetéseiről. Mikor hozzák nyilvánosságra a vásárhelyi munkásőrök névsorát? Mert ez megint egy érdekes dolog, hogy Vásárhely nagyon sok tekintetben mindig az országos történések előtt jár. A politikai bűnösök megregulázása, vagy legalábbis nyilvánossá tétele, ezek valahogy az országos dolgok előtt vannak, és ha itt kvázi zökkenőmentesen mennek, akkor utána lehet gondolkodni azon, hogy a nagypolitikában is felmerüljenek. Jól érzi az ember ezt kívülről, vagy tévedek?

- Én az Emlékpont működését látom testközelből, s itt, Vásárhelyen tapasztalom azt a szándékot az önkormányzat részéről is, meg

Lázár János

miniszter úr, a térség országgyűlési képviselőjének a részéről is, hogy a múlttal való reális szembenézés az egyrészt nem halasztható teendő, másrészt pedig nem a szőnyeg alá söprendő feladat. Úgy gondolom, hogy a jövőépítésnek és egy közös társadalmi vízió kialakításának az egyik eleme, része kell, hogy legyen a múlt lezárása. Ennek jegyében az Emlékpont az elmúlt bő egy évtizedben tudatosan föltárta Hódmezővásárhely szocializmuskori múltját. Nemcsak az iparosítást, vagy a népbíróságok működését, hanem bizony azt is, hogy milyen volt a megfigyeltek világa, hogy kik voltak az SZT-tisztek, kik voltak az ügynökök a tanácsi rendszerben a város szocializmus kori közigazgatásában, gazdasági életében, művészvilágában. Az ezekkel történő szembenézés, s ezeknek az adatoknak a közlése fontos állomása a múlt lezárásának.

- De miért most?

- Mert az `56-os emlékév lezárásaként a kollégáimmal együtt a munkásőrség történetét kezdtük el kutatni. Hiszen lehet Kádár diktatúrájáról vitatkozni, hogy az puha volt-e, konszolidált, vagy kemény, de 1957-ben, hatvan évvel ezelőtt ezekben a napokban az emberek úgy érezték magukat, mint a legkeményebb Rákosi-korszakban a 40-es, 50-es évek fordulóján. Pártkatonák, a későbbi munkásőrök hatvan évvel ezelőtt intézték a számonkérést és egészen `58-ig tartott az úgynevezett „ellenforradalmárok”, az `56-osok begyűjtése. Az azzal való szembenézés, hogy a ’56-ban a karhatalmisták, majd 1957 márciusától a vásárhelyi munkásőrök milyen szerepet vállaltak a forradalom leverésében, a kádári diktatúra stabilizálásának a biztosításában – s egyáltalán, kik voltak ezek az emberek – fontos feladat. Ennek kapcsán végezzük a kutatásainkat tematikusan jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárában, illetve a projektünk most ér abba a fázisba, hogy budapesti közgyűjteményekben is kutassunk. Több mint ezer név van már ebben az általunk összegyűjtött adatbázisban, de továbbra is hangsúlyozom, hogy nem névsorokat akarunk készíteni. A névsor önmagában nem mond semmit. De akkor már igen, ha úgy tárjuk fel a vásárhelyi munkásőrség történetét, hogy látjuk közben a munkásőrök jelenlétét a pártéletben, a tanácsi életben, a vásárhelyi mindennapokban, hiszen 1957-től 1963–64-ig valóban egy megtorló szervezet, egy párthadsereg tagjaként volt itt. Aztán a szervezet már csak mintegy „polgárőri” feladatokat ellátó, eszközállományát és emberállományát tekintve alkalmatlan csapatként ment végül a kommunizmussal együtt a történelem süllyesztőjébe 1989-ben. A terveink szerint hamarosan napvilágot lát az első ilyen publikáció, amely a megtorlások időszakáig tárgyalja ennek a testületnek a történetét, s az ebben részt vevőknek a pályáját is közzétennénk.

- A másik nagy kérdés az ügynökakták, ügynöktörvény. A Jobbik és az LMP is már régóta hajtogatja és követeli az ügynöktörvény módosítását, az akták nyilvánosságra hozatalát, de egyáltalán vannak-e érvényes, hiteles akták? Miközben Lázár János pont a munkásőr-kiállítás megnyitóján beszélt arról, hogy a megrendelők az igazi gazfickók, és nem feltétlenül a különböző élethelyzetek okán megzsaroltak. Nota bene: voltak, vannak, akik önként beléptek és szolgálták a rendszert, és örömmel jelentettek polgártársaikról, de azért maguk a jelentők azért a több részből állnak.

- A múlttal való szembenézésnek része kellene, hogy legyen ezen ügynöklistáknak és ügynökanyagoknak a nyilvánosságra hozatala. Minden csoda három napig tart. Sok emberről kiderült – bármelyik politikai oldalon –, hogy ügynök, vagy akár SZT-tiszt volt, és folytathatta a politikai pályáját. Viszont ami fontos: ahogy telik az idő, egyre kevesebb lehetőség lesz arra, hogy ezeket az embereket be tudjuk vonni a kutatásba, és életinterjúkat készítve meg tudjuk érteni a motivációikat. Hiszen nagyon eltérő esetek vannak: a nyilvánosságra került, illetve a már kutatott anyagokból tudjuk, hogy van, akit tényleg megzsaroltak, és próbált ártalmatlan jelentéseket adni, akár dekonspirálta is magát, s azért bocsátották el, mert tényleg értelmetlen, vagy a hálózat számára haszontalan dolgokat jelentett. De tudjuk azt is, hogy sokan „önként, kéjjel” csatlakoztak a hálózathoz, s a szakmai-emberi-politikai karrierjüket csatolták ehhez. Ezek között természetesen meg kell tenni a szükséges distinkciót. Tehát a kutatás számára nem öröm, hogy ezek a dokumentumok később kerülnek elő, de megvan az az előnye is, hogy ahogy telik az idő, egyre kevesebb olyan személy neve kerülhet nyilvánosságra az ügynökhálózat tagjaként, aki esetleg jelen van most is a közéletben, s onnantól kezdve, hogy valaki már nem él, talán kevésbé érdekes ez a történet.

- Vona Gábor parlamenti megszólalását nyilván hallotta, amiben a miniszterelnököt próbálta hírbe hozni. Ön legális politikai fegyvernek tartja az ügynökváddal való besározást, vagy legalábbis a „nem zörög a haraszt” kategóriába sorolást?

- Nem. De a politikában a politikai korrektség nem mindig kerül elő, hogy finoman fogalmazzak. Amit ezzel kapcsolatban csak lényegesnek érzek az az, hogy ha lenne egy lezárult történeti és jogi megalapozottságú kutatás és kutatási eredmény, akkor ezek a problémák végleg megszűnnének. Még egyszer hangsúlyozom, hogy az egyetemi hallgatóim jelentős része 1990 után született, sőt a 90-es évek közepén, tehát számukra mindez a kérdéskör, hogy ki ügynök, ki nem ügynök, egy olyan világ, amit maximum a filmekből ismernek, s nem is tudják megfelelően rekonstruálni. Tehát közel egy olyan generációs váltás, ahogy az idő telik, amelynek eredményeként jön az a nemzeték, amelynek tagjai számára már teljesen irreleváns lesz, hogy most ki volt, vagy ki nem volt besúgó a kommunizmusban. Én úgy gondolom, hogy annak a generációnak, ami még megélte ezt a korszakot, s aminek vannak akár sérelmei, akár előnyei, annak a generációnak kellene – a következő nemzedéket mentesítve – megtennie ezt a lépést.

- Előbb az Emlékpont kutatási feladatairól beszélt, van egy másik hasonló intézmény az országban, a Terror Háza Múzeum, amelynek annak idején a kistestvére volt az Emlékpont. Mikor járt itt utoljára Schmidt Mária?

- Mióta én vagyok az intézményvezető nem volt itt. Hogy korábban, mikor, arról nincs információm, így nem tudok pontos választ adni.

- Megromlott a viszony a Terror Háza és az Emlékpont között? Ez egy helyrehozhatatlanul megromlott viszony, vagy van bármi nemű kapcsolat a két intézmény között?

- Van kapcsolat a két intézmény között. Éppen a napokban az egyik munkatársukkal váltottam e-mailt, aki egy Komócsin-érát megszenvedett egykori politikai üldözöttre hívta fel a figyelmünket, aki egyébként nálunk is jelentkezett, s akivel azóta felvettük a kapcsolatot. Mi elsősorban Hódmezővásárhelynek a szocializmuskori múltját kutatjuk és mutatjuk be konferenciákon, kiállításokon, kiadványokon keresztül. Járjuk a saját utunkat a saját kutatási terveink és koncepciónk mentén.

- De mit bír el az intézmény mérete? Adott esetben bővíthető a személyi állománya? Mint látható, Szegeden olyan túl nagy törekvés nincs arra, hogy – noha megyeszékhely volt, és a döntések jelentős része ott született, ami a megyét érintette – egy hasonló emlékhely vagy kutatóközpont létrehozására. Az Emlékpont lenne a Dél-alföldi régió vagy legalább Csongrád megye történetének feldolgozója, vagy épp elég feladat a vásárhelyi?

- Nekünk épp elég feladat a vásárhelyi. De szerencsére érkezik megkeresés például a Csongrád Megyei Kormányhivatal vagy a Csongrád Megyei Önkormányzat részéről kiadványokban, kiállításokban és egyéb projektekben való közreműködésre. Ezeket erőnk és lehetőségeink szerint vállaljuk is. Több települési önkormányzat jelentkezett már ötlettel és kutatási anyaggal – elsősorban Hódmezővásárhely vonzáskörzetéből.

- Szeged miért nem néz szembe ilyetén módon az államszocializmusban betöltött múltjával? Ott azért Apró Antalról, a Komócsin-klánról, azaz nem kis hatalommal rendelkező káderekről és – nem elhanyagolható módon – egy egyetemi városról beszélünk.

- A szegedi történészeket ismerve: más kutatási területük és más érdeklődési körük van, semhogy ezzel a világgal nézzenek szembe.

Csúri Ákos

Forrás: Blogstar.hu