Gulyás Gergely: A szükségtelen konfliktusokat el kell kerülni

Valóban polgári Magyarország épül-e? Simicska, Jobbik, Soros. CEU. És persze a magyar médiaviszonyok. Hogy áll a belpolitika egy évvel a választások előtt? A Blogstar.hu nagyinterjúja Gulyás Gergellyel, a Fidesz és a Parlament alelnökével.

A Népszabadság bezárásával befejeződött a rendszerváltás is?

A rendszerváltás és a Népszabadság bezárása között akkor lenne összefüggés, ha a lapnak - amely a diktatúrában már Szabad Népként is olyan vállalhatatlan módon volt a kommunisták szócsöve- 1989-90-ben ér véget a története. Úgyhogy a rendszerváltozás már korábban befejeződött. Legfeljebb az is szimbolikus, hogy a rendszerváltozással nem fejeződött be a Népszabadság története.

Ön felemelte szavát a 888.hu Rába Tímeát gyalázó írása kapcsán, de például Kocsis Máté alaptalan lebuzizása kapcsán nem posztolt. Holott régi barátok. Ez nem olyan érdekes, hogy netes világban – ahol a támadás érte – védje meg?

Nyilvánosan is elmondtam Kálmán Olga akkor még ATV-n futó műsorában, hogy példátlan aljasság egy ilyen minden alapot nélkülöző hazugsággal megvádolni valakit, aki ráadásul családapa is. Lehet, hogy ezt a Facebookon is közzé kellett volna tennem. Miután Kocsis Mátét húsz éve ismerem - évfolyamtársak voltunk a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban - tanú is vagyok arra, hogy ocsmány módón hazugsággal vádolták meg.

Ha már itt ezeket a csúnya szavakat használtam, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy szemmel látható és olvasható: 2017-re egészen más nyelvezet uralja a sajtót. Gecizés, milliméterenkénti f@szdarabolás, kurvaanyázás tonnaszámra. Hogy lesz így polgári Magyarország? Egyáltalán lesz-e valaha? Vagy Ön is politikai terméknek gondolja ezt az ideát?

Ha a sajtó fő áramát nézem – bár nem érdemes mindenkit egy kalap alá venni –, akkor az sajnos a polgári Magyarország, sőt, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül egy színvonalas közélet ellen hat. Csurka István, Tölgyessy Péter, Kristóf Attila, Tamás Gáspár Miklós, Bayer Zsolt, Debreczeni József, vagy éppen Csermely Péter tudtak, illetve tudnak írni - függetlenül attól, hogy ki milyen mértékben fordítja jóra a tehetségét. A jobboldali sajtó szerintem színvonalát tekintve összességében ma is jobb, mint a baloldali, de ezt is csak azért merem felvetni, mert itt több olyan egyéniséget látok, aki egy értékrendet vállalva és megjelenítve hitelesen alkot véleményt. Ha azonban "föntről lefelé" haladunk, akkor nagyságrendi, színvonalbeli különbségek egyre kevésbé láthatóak. Sajnos. Az a 40 év diktatúrája után a föld alól valahogyan előbújt minőségi, polgári, konzervatív újságírás, amely túlélve a kommunizmust a rendszerváltozást követően létezett Magyarországon, mára rendkívüli mértékben meggyengült, ráadásul paradox módon mindez azzal egyidejűleg történt, hogy a korábbi durva balliberális médiatúlsúly megszűnt. És miután a polgári Magyarország nyilvánvalóan nem termék, hanem olyan célkitűzés, amely a kormányzásnak értelmet ad, ezért ha ebben a kérdésben nem tudunk minőségi előrelépést elérni, akkor annak komoly társadalmi kára lesz, ahogyan kára van már most is. Függetlenül attól, hogy egyébként a választási esélyeinkre ez kihat-e vagy sem. Hozzáteszem: az, hogy úgy tűnik, hogy nem hat ki, legalább annyira káros, mint amilyen veszélyes lenne, ha kihatna.

Az embernek az az érzése, hogy a Fidesz permanens háborút vív. Rezsiharc, migránsbiznisz, Simicska, Brüsszel, multikulti, liberalizmus. Mi lesz, ha elfogynak az ellenfelek?

A politikában minden országban, mindenhol, mindig vannak küzdelmek, hiszen maga a műfaj a vélemények ütköztetéséből áll. Lévén az egésznek az a célja, hogy a társadalomban is megjelenő nézetkülönbségek ütköztetése szabályozott és alkotmányos keretek között valósuljon meg, és utána a többségi döntésnek megfelelő irányba haladjon az ország. Az való igaz – és erre nekünk jobban kell figyelni –, hogy a szükséges konfliktusokat vállalni, de a szükségteleneket kerülni kell. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan ellenfelek, akikkel szemben a konfliktus vállalása magyar és nemzetközi színtéren egyaránt komoly vitákat eredményez. Kritikusaink közül sokan azt állítják, hogy ez a mi érdekünk, nekünk azonban tudnunk kell, hogy ez tévedés, a saját kormányzásunk valós eredményeinek lebecsülése. A magyar polgárok normálisan, békében szeretnének élni, nekünk pedig ez adja a legjobb lehetőséget arra, hogy arról beszéljünk: honnan hova jutott el 2010 óta Magyarország. A józan és racionális vitákat kizáró hisztérikus hangulat az ellenzék érdeke, sőt egyedüli esélye.

A KDNP-n kívül a mostani – parlamenti és azon kívüli – politikai mezőben lehet-e még más is partnere a Fidesznek? Kívülről úgy tűnik, hogy a kör lassan bezárul. Gyurcsány, Botka nyilvánvalóan off, de a nemzeti radikálisok is körön kívülre kerültek. Legalábbis a Ripost Volner-ügye, vagy éppen Vona lehomokosozása ezt mutatja. Ugyanakkor még emlékszünk, hogy 1998 és 2002 között a MIÉP ellenzékből nagy támasza volt az I. Orbán-kormánynak. Mostantól magad Uram, ha szolgád nincs?

A magyar politikában 1990 óta gyenge az együttműködésre való hajlam. Ez az utóbbi két évtizedben nem erősödött, hanem tovább gyengült. Részben egyébként azért is, mert az első szabadon választott kormány sok tekintetben kinyújtott kezét az akkori ellenzék nem elfogadta, hanem félrelökte, és akik leginkább ezt tették, azok lettek a legsikeresebbek a következő választáson. A Horn-kormány állandó koalíciós viták története volt. A Fidesz-Kisgazda-MDF koalíció sem szerelemházasság volt. Gyurcsánnyal a kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampány, Őszöd és a 2006 őszi rendőrterror után jóérzéssel egy helyen tartózkodni sem lehetett, nemhogy jövőt szolgáló megegyezésre jutni. Az ellenzék általában saját gyengeségét látta és látja a kormánnyal való megegyezésben, a létező koalíciókról pedig időről időre az bizonyosodott be, hogy a koalíciós kormányok állandó viták közepette működtek, ezért ésszerű törekvés a koalíciómentes kormányzás célkitűzése. Ráadásul aktuálisan is ugyanerre a következtetésre jutunk, ha például a mai baloldal egyetlen közepes méretű pártjának és a többi törpeformációinak a civódását nézem. Egymással sem jutnak közös nevezőre, pedig együtt is alig érnék el a szavazatok egynegyedét. A Jobbik maga is elismeri: senkivel nem tudnak összefogni. Nekünk természetes szövetségesünk a Kereszténydemokrata Néppárt, de ha nem szereznénk meg a mandátumok abszolút többségét, akkor senkivel nem tudnánk koalíciót kötni. Lehet, hogy ez a helyzet egyszer majd megváltozik, de 2018-ig biztosan nem. Mi annyival jobban állunk, hogy – ha az egy évvel a választások előtti helyzetet nézem – nekünk van esélyünk, hogy megszerezzük a mandátumok többségét, míg a többieknek legfeljebb az lehet reális célkitűzés, hogy a mi többségünket megakadályozzák.

Ugyanakkor az átlag Fidesz-szavazó nemigen érti, hogy mi vezetett az Orbán-Simicska szakításhoz. 30 éves barátság jóban, rosszban. Orbán 2002-ben felszólít a Magyar Nemzet előfizetésére – követik is a hívek –, majd a Fidesz másik megkerülhetetlen tekintélye, Kövér László 2015-ben a Simicska Lajoshoz köthető médiumok (Magyar Nemzet, Hír Tv, Lánchíd Rádió) bojkottját jelenti be. A kövegyi, pécsi, szegedi, körmendi előfizető viszont már csak kis mértékben követi az utasítást, és a Simicska-médiumok elleni bojkott ellenére Ön is nyilatkozik a Heti Válasznak. Most akkor mi van?

Miután azok közé tartozom, akik Simicska Lajossal soha nem találkoztak és semmilyen formában nem beszéltem vele – hála Istennek -, ezért a vele kapcsolatos személyes kérdésekre nem tudok válaszolni.

De miért hála Istennek?

Azért, mert tudatosan adtam és adok ma is arra, hogy ha nem muszáj, akkor a gazdasági holdudvarhoz tartozó személyek közül minél kevesebbekkel tartsak kapcsolatot. Ez alelnöki privilégium, amelyet egy pártelnök például nem tehet meg. Nyilván az más, ha valakivel barátilag lehet beszélgetni, de Simicska Lajosnál soha fel sem merült, hogy ebbe a körbe tartozzon.

Mi volt akkor ön szerint a szakítás oka?

A Fidesz mindig adott arra, hogy a saját szuverenitását nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai vonatkozásban is megőrizze. A Simicska Lajossal való szakítás legfőbb oka szerintem - ha úgy tetszik bizonyos értelemben kívülről nézve –, hogy ez a szuverenitás került veszélybe. Az nem lehet kérdés, hogy a politikai főhatalmat annak kell gyakorolnia, akinél a demokratikus legitimáció van. Simicska befolyásra való törekvésével ez vált veszélyeztetetté. Simicska most máshol próbálkozik és ne zárjuk ki, hogy ott nagyobb sikerrel fog járni. Ami pedig a tulajdonában álló médiumokat illeti: ha valaki ma Hír tv-t néz, vagy Magyar Nemzetet olvas, akkor az egyedüli hasonlóság a három évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a műsorok és a cikkek nyelve változatlanul a magyar. A Heti Választ kivétel: nem állítom azt, hogy a lapnál semmilyen változás nem történt, de az említett médiumokhoz hasonló mértékű biztosan nem. A Heti Válasznál az értelmes párbeszéd keretei adottak. A lap ezért nem volt címzettje az eredeti bojkottfelhívásnak sem. Amíg ez így van, addig én – de egyébként Kövér László házelnök is – a Heti Válasznak adok interjút.

Konkrétumokból fikciókba. Milyen lenne 2017 Magyarországa, ha Gyurcsány lenne a miniszterelnök?

Az azt jelentené, hogy diktatúrában élnénk, mert 2008 után demokratikus választáson Gyurcsány hatalmon maradása lehetetlen lett volna. Ha van a kormányzati alkalmatlanságnak iskolapéldája, akkor Gyurcsány Ferenc megkerülhetetlen része a tananyagnak. Négy év miniszterelnökség után az országot 2008-ra államcsődbe vezette. Az Európai Unió és az IMF-hitel nélkül közalkalmazotti béreket és nyugdíjakat sem tudott volna fizetni az ország. A naponta sorjázó újabb és újabb kormányprogramok annyit sem értek, mint az a papír, amelyre írták őket. Ráadásul – szemben mindenféle hiteltelen vádaskodással – akkor valóban az alkotmányos alapjogok és a véleménynyilvánítás szabadsága volt veszélyben Magyarországon, gondoljunk csak 2006 őszi eseményekre. Szóval a legfontosabb, hogy a kérdés mégiscsak fikció, mégha felettébb durva is.

Ha Botka? Akkor már „fizetnének a gazdagok”? Mennyire hiteles ez?

A „Fizessenek a gazdagok!” szlogenben az az izzadságszagú szocialista törekvés tükröződik vissza, hogy az MSZP az általuk éppen a 2002 és 2010 közötti kormányzásuk során elárult kisemberek visszaszerzése érdekében próbál egy rendkívül demagóg politikai kampányt indítani. Tölgyessy Péter már 2006-2007 környékén felhívta rá a figyelmet: az MSZP mindig is sajátos magyar csoda volt: a milliárdosok pártja, amelyet a kisemberek szavazatai juttattak hatalomra. Utóbbiak elpártoltak a szocialistáktól, és az MSZP ezzel a szociális demagógiával átitatott kampánnyal ezeket a szavazókat szeretné magához visszaédesgetni. A baloldal egésze azonban 2011 óta, amikor Gyurcsány kilépésével a DK-sok kiváltak, semmiben nem változott, semmit nem oldott meg a korábbi feladataiból, csak nagyon keveset törlesztettek - egyébként éppen a nemzetpolitika területén - erkölcsi adósságából. Ha Botka kapcsán feltétlenül valami pozitívumot kell mondani, akkor az az, hogy eddigi nyilatkozataiból úgy tűnik: látja a Gyurcsány-kormány vállalhatatlanságát és alkalmatlanságát.

De Alelnök úr! A Gyurcsány-kormány alkalmatlanságát sokan láttuk, én is láttam, ám mégsem gondolnám azt, hogy ezért alkalmas lennék miniszterelnök-jelöltnek...

Sőt, a helyzet még rosszabb, mert Botka ezt vélhetően csak utólag ismerte fel, hiszen annak idején végig támogatta Gyurcsány Ferenc politikáját. Ettől még Botka mai megváltozott helyzetfelismerése a baloldalon egyáltalán nem általános.

És ha Vona Gábor lenne 2017-ben a miniszterelnök, milyen Magyarországunk lenne?

Vona Gábor és a Jobbik legnagyobb baja a hitelességi probléma. Hogy azután az iszonyatos fordulat után, amelyet Vona Gábor most véghezvinni igyekszik, senki nem hiszi, hogy nem a hatalom megszerzése a Jobbik kizárólagos célja. Azok az iszonyatos pálfordulások, amelyek a holokauszt-emlékmű leköpésétől a hanuka-jókívánságokig, az uniós zászló elégetésétől az EU-tagság támogatásáig vezetnek, nehezen tekinthetők őszintének és hitelesnek. A politikában soha ne mondd, hogy soha, de ilyen méretű, nagyságrendű változást nem tudunk felidézni. És – megelőzve a kérdést – hiába mondja bárki azt, hogy „na, de a FIDESZ a 90-es évek elején miként változott”, a valóság az, hogy a FIDESZ egy, a diktatúra időszakában demokráciát követelő, antikommunista, alternatív liberális szervezet volt, és ebből a liberális pártból vált jobbközép, konzervatív párttá. Ráadásul, amikor ez történt, akkor a folyamat a széllel szemben zajlott le, hiszen akkor éppen a balliberális kormánykoalíció volt az, ami az országot vezette.

1993-ban még nem...

Ha már ’93-tól számoljuk, akkor pedig éppen egy népszerűtlen, „kámikáze” jobbközép, konzervatív kormány idején, amikor nyilvánvaló volt, hogy baloldali fordulat jön Magyarországon.

A Mandinernek nyilatkozott a népszavazás után, amelyben azt említette, hogy nem a helikopterezés a közélet legnagyobb problémája, de azért az urizálást jó lenne kicsikét visszaszorítani. Nos, alábbhagyott-e az urizálás az ominózus helikopterezés után, vagy e területen még mindig van mit javítani, ami, felesleges kertelni, sokak szemét eléggé csípi?

Szeretném távol tartani magamtól az erkölcscsősz szerepét, egész egyszerűen azért, mert nem érzem úgy, hogy az enyém. Voltak olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen vagy szükséges volt elvi éllel megnyilvánulni. Azt a mai napig változatlan formában fenntartom, és csak ismételni tudom: ma Magyarország Európában nem tartozik a gazdag országok közé. Ezért létezik olyan mértékű fényűzés, amilyet egy közéleti szereplőnek, különösen egy politikusnak, nem tanácsos megengednie magának. Ugyanakkor az álszent álplebejus magatartást sem szeretem, tehát egy miniszter vagy egy országgyűlési képviselő sem tud munkájából adódóan átlagos életet élni, külföldi állami vezetőket nem egy kifőzdében kell fogadni és a megfelelő munkafeltételeket is biztosítani kell. A végletek elkerüléséhez és a helyes út megtalálásához a polgári jóízlés jelent segítséget. Ezt általános mérceként tudom csak rögzíteni. Mindenki saját magáért vállal felelősséget és ennek jegyében kell nyilatkoznia mindenkinek arról, hogy mit miért és hogyan tett.

Kicsit az aktuális témákra rátérve. A Szabadság Kör tagjaként nem érzi-e a felsőoktatás korlátozását a népnyelvben Lex CEU-ként elkönyvelt törvénymódosítás kapcsán? Ebből az egyből van botrány, noha a javaslat nem egy, hanem több intézményt érint, de botrány csak ebből van.

Azt valóban könnyű kitalálni, hogy Soros Györgynek van meg az a nemzetközi érdekérvényesítő képessége, amellyel egy ilyen döntést egyedülálló botrányként tud láttatni szerte a nagyvilágban. Természetesen demokráciában egy elfogadott törvényt bárki gondolhat helyesnek vagy helytelennek, sőt nyilvánosan hangot adhat tiltakozásának is, ahogyan az vasárnap a CEU melletti tüntetésen is történt. Azonban, hogy a világsajtó Washingtontól Berlinen át Párizsig majdhogynem a szíriai vegyi fegyverek bevetésével azonos mértékben szentel teret a CEU ügyének, éppenhogy leleplezi ennek a vitának az álszentségét. Azt, hogy valójában egy olyan iszonyatos erőközponttal állunk szemben, amelynek egy őt negatívan érintő döntésre adott válasza a kormány és az ország nemzetközi lejáratása. Annak a sokéves próbálkozásnak a folytatása, amely minden „ügyre” ürügyként tekint, ha a szabadon választott magyar kormány lejáratására alkalmat vél felfedezni. Érveknek pedig onnantól nem nyílik tér, még annyi sem, hogy néhány újságíró esetleg meggyőződne először arról, hogy a saját hazájában lenne-e vajon lehetőség arra, hogy egy egyetem hasonló szabályok szerint működjön. Itt szeretném jelezni csendben, hogy Németország 16 tartományából 13-ban a CEU jelenlegi formájában biztosan nem működhetne. Tehát Európa legerősebb országa – ahonnan a legtöbb bírálatot kaptuk – tartományainak nagy részében ez lehetetlen lenne.

A törvény elfogadásakor volt egy indulatoktól fűtött utcára vonulás, másnap reggel már nem sikerült lezárni a hidakat, a vasárnapi tüntetésen viszont tízezrek voltak. Meddig tarthatnak a tiltakozások?

Alkotmányos keretek között a gyülekezéshez való alapjog gyakorolható, és a rendszerváltás egyik komoly áldása, hogy ez így van. Ilyen értelemben én minden esetben örülök annak, hogy azt látjuk – szemben a Gyurcsány-kormány alatti gyakorlattal –, hogy ma, ha valakinek nem tetszik egy kormánydöntés, akkor a jogszabályokat betartva tiltakozhat az ellen.

És nem lövik ki a szemét.

És nem lövik ki a szemét, és nem kell semmilyen retorzióval számolnia. Így működik egy normális jogállam.

Viszont egy minapi sajtótájékoztatóján Ön tett egy ironikus megjegyzést, miszerint „nem gondolta volna, hogy a Soros keze a Jobbikhoz is elér”. De elért.

Vagy legalábbis a magatartásukból akár ezt a következtetést is okszerűen levonhatjuk. Egészen egyszerűen abba a vicces helyzetbe kerültünk, hogy miközben a Jobbik egész ideológiájának alapja az Amerika- és Soros-ellenesség volt – amiből mi az előbbit soha nem osztottuk, hiszen úgy gondoljuk, hogy az Egyesült Államok Magyarország kiemelten fontos partnere és szövetségese –, ahhoz képest, most a Jobbik hívja föl arra a figyelmünket, hogy az amerikai-magyar kapcsolatoknak egy döntés milyen kárt fog okozni... Ha a Jobbiknál ez új szempont, akkor először talán azt kellene végiggondolniuk, hogy eddigi létük és tevékenységük milyen komoly károkat okozott a magyar-amerikai kapcsolatokban, sőt általánosságban hazánk külkapcsolataiban, és ha ez számukra valóban komoly szempont lenne, akkor a tényekkel való szembesülés után rögtön saját feloszlásukról kellene határoznia.

Mondja meg nekem őszintén, ha tudja, hogy lesz még más is a kampányban, vagy az elmúlt heteket vegyük alapul?

Azt remélem, hogy a kampányban nem az elmúlt hetek témái lesznek a meghatározóak. Nekünk nem érdekünk, hogy ne azokról az eredményekről legyen szó, amelyet az ország az elmúlt hét évben elért. Tudjuk természetesen, hogy Magyarországon még nagyon sok a megoldandó nehézség, de látni kell azt is, hogy az ellenzék által szajkózott témákban – például az egészségügyben – is nagyon sok fejlesztés, béremelés, kórházfelújítás történt. Ezt csak azért említem, mert jó példa arra, hogy még azokban a kérdésekben is, amelyekről az ellenzék úgy gondolja, hogy nekik kedvez, vitaképesek vagyunk, hiszen a mögöttünk álló teljesítmény elég érvet ad a vita sikeres megvívásához. Amiről pedig egyáltalán nem beszélnek, hogy egy gyakorlatilag az államcsődből induló ország mára elérte, hogy történelmi mélységben az infláció, a jegybanki alapkamat, hogy egyensúlyban a költségvetés, hogy soha ennyien nem dolgoztak rendszerváltozás óta Magyarországon. Több mint 700 ezer emberrel többen dolgoznak ma Magyarországon, mint a 2010-es kormányváltáskor. Hogyha a közmunkát levonjuk ebből – ami szerintem nem helyes – akkor is több mint félmillióval nőtt a magyar munkavállalók száma. Ezek az eredmények feljogosítanak bennünket arra, hogy udvariasan a választópolgárok figyelmébe ajánljuk: fontolják meg, hogy vissza akarnak-e fordulni abba a káoszba, amit egy szocialista kormányzás egyszer már Magyarországon teremtett.

Az előbb említette, hogy nyerhető vagy legalább is döntetlenre hozhatók a viták, mondjuk az egészségüggyel kapcsolatban. Erre azt mondom, hogy igaza lehet alelnök úr, de akkor bele kell állni a vitába és ezt a vasárnapi boltzár, illetőleg az olimpiaellenes aláírásgyűjtés kapcsán nem nagyon lehetett látni.

Az olimpiától való visszalépéskor a színtiszta igazat mondtuk. A rendezésért vívott versenyben addig volt esélyünk a két nálunk nagyobb, gazdagabb, erősebb állam magasabb lélekszámú és sokkal ismertebb világvárosával szemben, amíg Budapest pályázata mögött teljes politikai egység állt. Onnantól kezdve, hogy ez az egység felbomlott – a népszavazási kezdeményezéstől függetlenül – nem volt esélyünk. Ott küzdeni, ahol az esély már elveszett, legfeljebb üres presztízskérdés lehetett volna – ennek nem láttuk értelmét. A vasárnapi boltzár ügyében nekem sohasem elvi problémám volt, személyes végképp nem, mert annyira utálok vásárolni, hogy tőlem minden pláza állandóan zárva lehetne, mégis annak idején a frakcióban már a bevezetéskor is a javaslat ellen szavaztam, mert úgy gondoltam, hogy a magyar társadalom több mint negyedszázad vasárnapi nyitvatartás után ezt a döntést nem fogja elfogadni. Tetszik vagy sem, a fogyasztói társadalom tagjai a saját, egyébként szabadságjogként nem definiálható, általuk mégis akként felfogott szokásaik durva korlátozásaként és a magánéletükbe való példátlan beavatkozásként értelmezték a történteket. A morális igazság lehet politikai tévedés. Miután ez egyértelművé vált, szerintem jobb volt beismerni, hogy az emberek 2/3-nak akaratával szemben – ráadásul életmód kérdésében – nem érdemes küzdeni.

Ezzel kapcsolatban is van egy értelmiségi vita. Spin doctorok azt mondják, hogy a „gyengeség jele”, ha egy kormányzati szereplő, ha valamiről kiderül, hogy téves, hibás, nem jó döntés, azt mondja, hogy bocsánat, tévedtünk, kijavítjuk. A tapasztalatom meg az, hogy ennek az emberek örülnek, hogy „jé, ezek is emberből vannak” és be tudják ismerni a tévedésüket. Gyengeség vagy józan ész?

Szerintem mindennek van egészséges mértéke. Ha egy kormánynak folyamatosan a tévedéseit kell beismernie, az nyilvánvalóan alkalmassági kérdést vet fel. Azonban a kormányzati munka döntések sorozatát követeli meg, ezért, ha néhány esetben tévedünk - ahogy például tettük azt a jegybanki titkosítás kapcsán -, vagy helyes elvi alapon állva, de rosszul mérjük fel a magyar társadalom tűréshatárát – mint a vasárnapi zárva tartás esetén –, akkor szerintem nem gyengíti, hanem erősíti a kormánypártokat, ha saját hibáink beismerésének képességével rendelkezünk. Ráadásul ez politikai személyiség kérdése is. Medgyessy Péternek miniszterelnöksége alatt erőt kellett (volna) mutatnia, mert gyengeséggel vádolták. Az Orbán Viktorral szembeni vád inkább, úgy hangzik, hogy túl erős, túl sok a hatalma, túl autokratikus. Ebben a helyzetben engedni a közvélemény előtt nem a gyengeség, hanem az erő jele. Amennyire alkalmi vereség, az alaptalan vádak cáfolata miatt legalább annyira győzelem is. Eddig képesek voltunk önkorrekcióra. Remélem, hogy ez a jövőben is így marad.

2018-as választásokig két igencsak meghatározó, és azt gondolom, hogy jelképes voksolás lesz, ilyen ki-ki körzetekben most áprilisban: Józsefvárosban és Zuglóban. Ezek eredményei befolyásolhatják-e a FIDESZ kormányzati politizálását, kampányüzeneteit?

Nem. Szerintem fontos figyelni az időközi választásokra, de az eredményeknek különösen budapesti egyéni önkormányzati körzetek esetén országos hatást és döntő jelentőséget tulajdonítani tévedés lenne. A zuglói egy ellenzéki körzet, ahol a szocialista képviselő ismeretlen helyre távozott, ezért kellett időközi választást kiírni. Józsefvárosban valóban a FIDESZ-es jelölt helye üresedett meg. Remélem, hogy legalább a kiindulási pozícióinkat tartani tudjuk, de nagyon jó lenne, ha Zuglóban is nyernénk. Azt viszont személyes sértésnek tekinteném, ha megtorlatlanul maradna az a színvonaltalanság, bárdolatlanság és a választókkal szembeni durva sértés, amit az MSZP a józsefvárosi jelöltállításával elkövetett. A VIII. kerület polgárainak vissza kell utasítani a Dopeman-féle provokációt, mert az nemcsak a szocialisták végstádiumának súlyos kórtünet, de sértés minden normálisan gondolkodó józsefvárosi polgárral szemben.

Mit félt a legjobban a 2010 és 2018 között elért eredmények közül?

Sok mindent, hiszen sok olyan döntés van, amelyek jelentősége akár több kormánycikluson is túlmutat. Az egyik a visszatérés a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséhez, amelyhez gyakorlati és szimbolikus lépések egyaránt tartoznak. 2010-ben a kettős állampolgárság megteremtése, majd a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napja, az alkotmány össznemzeti felelősségviselési klauzulája és a választójog lehetőségének kiterjesztése áll legközelebb a szívemhez. A nemzetpolitikai területén olyan új korszakot nyitó döntések születtek, amelyek kárt szenvednének, ha nem mi lennénk kormányon. A családpolitikát is ilyennek tartom. Gondoljon bele: 2010 óta családi alapú adózás, egy újfajta családtámogatási rendszer állt össze, amely talán minden korábbinál erősebb és hatékonyabb, és a 2002-es tapasztalataink után senkinek nem lehet olyan illúziója, hogy ez megmaradna abban az esetben, ha egy baloldali kormány vezethetné az országot.

Ön a FIDESZ elnökségének legfiatalabb tagja. 2002-ben a fiatalok nem szégyellték a pártpolitizálást és párthovatartozásuk megjelenítését. Ma már inkább a szokásos, életkorból fakadó kritikusság, rendszerellenesség, vagy ügyek mellett felsorakozó lázongás jelenik meg, de igazából olyan pártszimpátia, ami eddig volt, az nem tűnik fel. Hol a FIDESZ utánpótlása?

Azt hiszem kétszeresen is rosszul állunk a fiataloknál. Először is rosszul állunk mi mindannyian, akik valamilyen formában alakítjuk a közéletet. A korosztályomban és különösen a nálam fiatalabbaknál a politika óriásit vesztett a jelentőségéből. Sokkal kevésbé beszédtéma, vitatéma, nem tartozik a megszokott érdeklődési körhöz, mint akár az én időmben – ez viccesen hangzik, mert csak egy igen bő évtized telt el az egyetemi tanulmányaim befejezése óta –, de alapvetően a fiataloknak a politikához való hozzáállása lényegesen távolságtartóbb lett, mint korábban volt, és ez egy szomorú jelenség, amely gyengíti a magyar demokráciát. Az is tény, hogy azon kevesek között, akik még érdeklődnek a politika iránt, a kormánypártok bár a legerősebb támogatással rendelkeznek, de rosszabbul állnak, mint bármely más korcsoportban. Ez különösen elszomorító annak tükrében, hogy a 2002-es két forduló közötti nagy kampány gyakorlatilag a fiatalok lázadása volt a hatalmon lévő Orbán-kormány mellett.

Mi változott?

Sok minden. Önmagában az, hogy a generációs szervezetként alakult Fiatal Demokraták Szövetségénél jó ideig magától értetődő volt, hogy a fiatalok mindig a FIDESZ-t támogatják. Ma a párt ikonikus vezetőinek életkora 50 és 60 év között van. Az utánpótlás terén is gondok vannak. Kevesen vagyunk fiatalok, és azt különösen szomorúan látom, hogy a fiatalok között csak nagyon ritkán lehet felfedezni a nyomait annak az összetartásnak, amely az alapító generációban a mai napig példátlanul erős. Pedig egy politikai közösség hosszú távú sikerének ez az alapja. A politikának általánosságban, és a Fidesznek külön is, vonzóvá kellene tenni a közügyekről szóló vitákat és ehhez bizonyosan mindannyiunknak változtatni kell és itt nemcsak a Fideszre, hanem az aktív politikai közösség egészére is gondolok. Társadalmi méretekben is túl kellene lépni azon a Kádár-rendszerből itt maradt gyakorlaton, gondolkodásmódon, hogy míg az élet minden területén létező – ízlésbeli, divatra, vagy sportra vonatkozó – nézetkülönbözőségek, az eltérő álláspontok ütköztetése természetes része a mindennapi eszmecseréknek, addig a politikai véleménykülönbség mintha valami bűnös dolog lenne, amelyet megvitatni sem nem érdemes, sem nem tanácsos. Ez egy alapvető tévedés, mert egy fiatal egyetemista számára, ha soha az életben nem kíván politikai szerepet vállalni, akkor is az értelmiségi lét része, hogy közéleti ügyekben bizonyos mértékben tájékozott, kialakult, önálló véleménye van nemzeti közösségünk és a bennünket körülvevő világ nagyobb összefüggéseiről. Ezen a területen komoly adósságai vannak a magyar közélet és társadalom egészének.

Csúri Ákos

Forrás: Blogstar.hu