Ablonczy Balázs: „Szeretettel gyarmatosítottak” volna a turanisták

Ablonczy Balázs történésszel, a Párizsi Magyar Intézet volt vezetőjével, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) oktatójával, a MTA - „Lendület” Trianon 100 kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk a turanista mozgalomról, s a magyar keleti gondolkodásról szóló legújabb kötetéről. Interjúnkból nemcsak azt tudhatják meg, hogy milyen az a „turáni típusú külpolitika”, hanem választ kaphatnak arra is, hogy miért tekinthető Dugonics András és Jerney János a mozgalom előfutárának. Vajon mit csináltak a szegedi radikális turanisták, miközben a mozgalom fővárosi szervezetének tagjai ököllel ütötték egymást? S mivel nem dicsekedett Bartucz Lajos professzor 1945 után?

- Mintha negatív jelző kapcsolódna manapság a turanista kifejezéshez, áltörténészek, lelkes, szaktudás nélküli amatőrök használják a „turáni népek” szókapcsolatot. Kik is voltak a turanisták 1945 előtt?

- Sokféle ember volt közöttük. Nagy különbség van az 1918 előtti és az 1918 utáni turanizmus között. Az I. világháború vége előtt egy divatos, trendi irányzatnak számított, amely a társadalom széles körét megérintette.

Megcélozták Törökországot, a Balkánt és más területeket, s ahogy a ’20-as években mondták, meghirdették a „szeretettel gyarmatosítást”. E mögött állt egy kormányzati támogatás, s nem feltétlenül nevezhetjük elvetélt gondolatnak. Ma nevetséges elképzelésnek tűnik, de a Magyar Királyság 20 millió lakosa pont annyi volt, mint a Balkán-félsziget összes országáé együtt, a gazdasági ereje pedig még nagyobb is. 1918 után változott a helyzet, az elvesztett háború, a trianoni békeszerződés miatt a frusztráció ideológiájává vált a turanizmus. Úgy érezték az emberek, elárult minket a Nyugat, pedig megpróbáltuk átvenni a modelljét - Lánchíd, jobbágyfelszabadítás, kaszinó, modern államigazgatás -, de hiába. Azt mondták: forduljunk vissza kelet felé, szerezzünk barátunkat, csináljunk turáni típusú külpolitikát, s így vágjunk vissza a minket ért sérelmekért!

- Mi az a turáni típusú külpolitika?

- Azt jelenti, hogy nem Rómát, Párizst, Londont, Washingtont figyeljük, hanem egy olyan külpolitikai szövetséget hozunk létre, amely a bolgárokra, a törökökre, a finnekre, az észtekre, a belső-ázsiai népekre, sőt a japánokra épít szövetségesként.

- Tiszta Jobbik!

- Legalábbis 2014-ig. 2010-es programjukban elsősorban a belső-ázsiai népekre kívántak alapozni külpolitikai szempontból, s erőteljesen megjelent ez a beszédmódban is. Három évvel ezelőtt viszont már alig-alig, s ahogy elnézem

Vona Gábor

utóbbi időszakban tett nyilatkozatait, ez a jövőben is így lesz. Tavaly nyáron a gyergyószentmiklósi EMI-táborban

fogalmazott úgy

, hogy „az Attila-mítoszban hatalmas geopolitikai lehetőségek vannak”. Ez két dolgot jelent: egyrészt ő is mítosznak tartja az

Attilától

való leszármazást, másrészt egy politikai instrumentalizáció áll mögötte.

Megjelent egy realista politikai gondolkodásmód, hogy ez megvalósítható, vagy sem, azt inkább ne firtassuk. A könyvemben azt szerettem volna megmutatni, hogy ez nem egy semmiből kitalált gondolat, a magyar politikai hagyományban jelentős gyökerei vannak ennek a beszédmódnak, amelyet különböző okokból elfeledtettek velünk.

- Hogyan talált rá a témára? Láttam, hogy kurzusokat is tartott az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen a Turáni Társaságról.

- Első nagyobb kötetemet

Teleki Pál

életéről írtam, aki nemcsak miniszterelnök volt kétszer, hanem a Turáni Társaság elnöke is egy ideig. Ekkor betekintettem a szervezet irataiba, majd tanulmányt is írtam a két világháború közötti turáni típusú külpolitikáról. Hosszabb ideig Franciaországban tartózkodtam

(a Párizsi Magyar Intézet vezetője volt 2011 és 2015 között – szerk.)

, ott is kaptam felkérést, hogy beszéljek a turanizmusról. Egyre jobban belemélyültem a témába, összefüggéseket láttam meg, vagy néha csak azt hittem, hogy azokat találtam. Rengeteg gyűjteményben jártam, nagyon élveztem kutatást. A kiadóm bátran mellém állt, annak ellenére, hogy egy olyan témáról van szó, amelyet relatíve kevesen ismernek, nehéz neki nagy piacot csinálni. De nem panaszkodom, úgy tűnik, jól fogy a könyv.

- Arról beszéltünk már, hogy a mai keleti gondolkodásnak mi az előzménye. De kik voltak a turanisták előfutárai? Mintha szegedi nevekkel is találkoztam volna a könyvében, mint Dugonics Andráséval, vagy a dorozsmai születésű Jerney Jánoséval…

- Az I. világháború után három részre szakadt a turanizmus. Az orientalisták kiváltak, létrehozták a Kőrösi Csoma Sándor Társaságot. Megmaradt a középponti, konzervatív vonalon a Turáni Társaság, valamint létrejött a Magyarországi Turán Szövetség, amely a radikálisokat tömörítette. A két világháború közötti turanizmusban is megjelentek a szegedi értelmiségiek, habár a kevés forrás miatt ez a könyvemben nem került előtérbe. A radikálisok a ’20-as évek elején dinamikusan terjeszkedtek, vidéken is létrehoztak szervezeteket, úgynevezett törzseket.

Tagjai a városban hivatalnokok, egyetemi tanárok voltak, de általában nem orientalisták, hanem jogászok, vagy például a Természettudományi Kar oktatói. Klasszikus egyesületi működést fejtettek ki, nem fehér lovakat áldoztak, hanem előadásokat tartottak, teadélutánokat, zongorakoncerteket szerveztek.

Az 1939-1940 telén lezajlott finn-szovjet háború alatt felerősödtek a finnbarát hangok az országban, gyűjtést szerveztek a Finn Vöröskeresztnek, rokonszenv koncerteket tartottak. A rendezvények egyik központi alakja

Csekey István

jogászprofesszor volt, aki korábban a Tartui Egyetemen tanított, s ebben az időszakban Szegeden, a Ferenc József Tudományegyetemen oktatott. Az Akadémia kézirattárában található hagyatékán keresztül jól látható, hogy mennyi néprokonsági programon vett részt.

- Az 1918 után a kolozsvári egyetemről jött oktatók, vagy a tősgyökeres szegediek játszottak nagyobb szerepet a helyi turanisták között?

- Ez egy nehéz kérdés, de az biztos, hogy az 1918 előtti turanizmusban komoly szerepet játszott a Kolozsvári Egyetem. Azonban az ott eminens szerepet vállalók közül relatíve kevesen jöttek Szegedre,

Cholnoky Jenő

földrajztudós,

Prőhle Vilmos

orientalista a Budapesti Egyetemre kerül,

Pósta Béla

régész meghalt 1919-ben, de

Márki Sándor

történetíró Szegedre költözött. Most délelőtt

(az interjú február 15-én, könyvbemutatója előtt készült – szerk.)

tekintettem bele a hagyatékába az egyetemi könyvtár kézirattárában, elképesztően érdekes. Az a típusú ember, aki a történészek álma: mindent lejegyzett és megőrzött a mosodaszámlákon keresztül, a tematikus cikkgyűjteményen át, az egyetemi jegyzeteiig. Márki Sándoron kívül szinte nem is ismerünk történészt, aki igazi turanista elveket vallott. Egy 1919-es kolozsvári török népek történetéről szóló előadásának kéziratát is elolvashattam. Nagyon érdekes, ahogy megpróbálta összeegyeztetni azt, hogy testvéreink ezek a népek, de közben lezajlott a tatárjárás és a török hódoltság. Összességében egy nem túl széles értelmiségi mozgalomról beszélhetünk.

- Mi történt ezzel az értelmiségi körrel 1945 után?

- Megpróbálták elmaszatolni az egészet.

1945 után a radikálisok – akiknek más okból is menekülniük kellett – elhagyták az országot. A nélkülözhetetlen értelmiségi pozíciókban lévők, orvosok, antropológusok maradhattak, mert a kommunista államnak szüksége volt rájuk. Megemlítendő Bartucz Lajos, a Szegedi Egyetem professzora, a Turáni Társaság embertani szakosztályának elnöke, aki a világháború után a magyar antropológia újraalapítójává vált. S voltak olyan másod-, harmadvonalbeli turanisták, akik 1956 után elkezdték újjászervezni magukat. Olvasóköröket, asztaltársaságokat, könyvkölcsönzőláncokat hoztak létre, s óvatosan tartották a kapcsolatot Nyugat-Európában, vagy a tengerentúlon működő társaikkal. Mások – elsősorban a tudomány perifériáján - nem voltak turanisták, de ezt az egyfajta keleti érzékenységet átmentették a rendszerváltás utánra. 1989 után összeadódott a három vonal, s így robbant be a köztudatba újból a kétezres években ez a gondolkodásmód.