Bogár hóhér, a „pártatlan”, Kozarek, a „képeslapok sztárja” – Bátyi Zoltán és a Hóhércsárdás

Bátyi Zoltán legújabb könyve súlyos témát, a halálbüntetés történetét járja körbe. A Közéleti Kávéházban a napokban több érdekességről beszélt, mind a hóhérok és kivégzettek múltjával kapcsolatban, mind a könyve megszületésével összefüggésben.

Bátyi Zoltán

újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára korábban is sokat foglalkozott a szegedi Csillag börtönnel, írt annak történetéről, az életfogytiglanra ítéltekről és

Magda Marinkóról

is. Legújabb kötete sem szakad el a börtönvilágától, Hóhércsárdás címen a magyarországi kivégzések történetét dolgozza fel. A SZEGEDma a Közéleti Kávéház rendezvényén járt, ahol a szerző beszélt legújabb munkájáról.

Táncol a hóhér?

„Mikor a könyvnek neki kezdtem már húsz éve nem volt halálbüntetés, a közbeszédben mégis gyakran előkerül a téma” – vezette be előadását Bátyi Zoltán. Hat-nyolc évvel ezelőtt egy nyugdíjas BV-tiszttől a kezébe került egy szigorúan titkos törvényerejű rendelet, amelyben a jogalkotó összefoglalta, hogyan kell lezajlania a kivégzésnek. A dokumentum témájáról riport született, ő pedig sok bátorítást kapott ahhoz, hogy egy nagyobb lélegzetvételű munkát írjon a halálos ítéletekről, az erre ítéltekről. Ezt követően kezdte el gyűjteni a dokumentumokat és más anyagokat a könyvhöz. Próbált – szigorúan nem képi – illusztrációkat találni arra, hogy egy-egy korban miként tekintettek a halálbüntetés kérdéskörére. Kutatásaiban úgy tapasztalta, az évszázadok elteltével egyre kevesebb bűncselekményért járt a legsúlyosabb büntetési forma, ez alól csak a forradalmak és háborúk jelentettek kivételt. A címadás a véletlen műve volt, még a könyv megírásának szándéka előtt találkozott egy személlyel, aki azt mesélte, a kivégzés olyan volt, mint ha a hóhér csárdást járt volna: tizenöt-húsz másodpercbe telt, amíg elmondták, az Elnöki Tanács elutasítja a kegyelmi kérvényt, eközben a hóhér és két segéde olyan összhangban cselekedett, mintha táncot jártak volna. A csárdás másképp is kifejező, ez egy magyar tánc, a könyv pedig kilencven százalékban a hazai ítélet-végrehajtásokkal foglalkozik.

A hóhér képével küldték az üdvözletet

A hóhérokhoz kapcsolódó gondolkodásmód folyamatosan változott, de ismert, hogy sok babona kötődött személyükhöz. A modern büntetőjog a Csemegi-kódexszel jelent meg Magyarországon, amely ekkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia része volt: a hóhért e munka kiadásától kezdve nevezték „állami ítéletvégrehajtónak” – mondta Bátyi. Beszélt a Monarchia bürokráciájának működéséről, amely megjelent még a hóhér kiválasztásában is. Nyilvánosan választották ki, ismert volt személye is, ugyanis egyszerre csak egy állami ítéletvégrehajtó volt, aki Budapestről járt le vidékre, működése 1949-ig teljesen nyilvános volt.

Kozarek

hóhérral képeslapot is árultak Miskolcon: a városháza mellett a kép bal szélén az ítéletvégrehajtó, jobb szélén a kivégzendő személy jelent meg motívumként, amelyet a látogatók fel is adhattak üdvözletüket küldve a városból. Ismert személy volt

Bogár

hóhér, a „pártatlan”, ugyanis ő akasztotta fel

Szálasi Ferencet, Rajk Lászlót

és

Nagy Imrét

is. Bogár, akinek valódi keresztneve nem ismert, mindig büszke volt arra, hogy milyen gyorsan hajtotta végre a kivégzéseket. Ismert ügy volt a szegedi Paprika utcai gyilkosság, ahol

Vass Gyula

kiirtott egy egész családot 1961-ben. A gyilkosságot követően Vass még elment a színházba megnézni a kubai balett előadását. E témához ketten is hozzászóltak, egyikük katonai alakulata ott gyakorlatozott a környéken, s a parancsnoka, illetve egyik bajtársa találta meg az áldozatokat, míg

Baradnay Gyula

sebészprofesszor, Szeged díszpolgára, aki ismerte Vasst betegszállító korából, úgy vélekedett, a gyilkos beszámíthatatlan volt, ezért nem is lehetett volna halálra ítélni. Habár korábban, s ma is, tizennyolc év a nagykorúság határa, régóta tartották, hogy halálos ítéletet csak akkor hajtanak végre, ha az elkövető a tett idejében betöltötte a huszadik életévét. Így menekült meg a halálbüntetéstől az 1980-ban rendőrgyilkosság miatt bíróság elé került

Soós Lajos

(és

Németh György

– szerk.) tettestársa, aki csak tizenkilenc éves volt a bűncselekmény elkövetésekor, így 2000-ben szabadulhatott. A könyv szerzője elmondta, Soós a kivégzése előtt azt ígérte, hogy egy embert még a halálba magával visz, az ítéletet is flegma mosollyal fogadta. Mikor azonban a kivégzésre került sor összeomlott, s pálinkát követelt előtte. Elmondható, rendkívüli esemény nem történt a kivégzések előtt, vagy végrehajtása közben. Ez két dolognak köszönhető: úgy meg voltak bilincselve az elítéltek, hogy mozogni sem tudtak, illetve ezen felül pszichikailag is megtörtek.

A Facebook csodája

„Az utolsó kivégzést a Csillag börtönben 1987-ben, országosan 1988-ban hajtották végre. Ezután is voltak halálraítéltek, de őket már nem merték kivégezni a túlzottan nagy társadalmi tiltakozás okán. Az ő ítéleteiket végül életfogytiglani büntetésre változtatták” – mondta Bátyi Zoltán. Az újságíró a könyvéhez az ismert közösségi oldalon is gyűjtött anyagot. Először nem érkeztek az anyagok, majd mégis kiderült, a Facebook csodákra képes. Itt üzentek ugyanis neki előbb név nélkül, majd e-mailben névvel is. A levél írója saját visszaemlékezéseit mellékelte, a volt büntetés-végrehajtási tiszt ott volt a ’80-as évek második felének összes kivégzésén. Bátyi az utolsó kivégzésről szóló írását szöveghűen közölte, amelyben a tiszt leírta, olyan sokkhatás érte, hogy végül a parancs ellenére is kénytelen volt otthagyni az eseményt.

Miért nem vett részt soha kivégzésen a város díszpolgára?

A rendezvény zárásaként Baradnay Gyula mesélt élményeiről. A sebészprofesszor négy évig volt kórboncnok és ötven évig sebész. Tizenkilenc éves volt, s orvostanhallgatóként elsőéves, mikor a Kórbonctani Intézet udvarára befordult a halottakat szállító lovas kocsi. 1951, vagy 1952 februárja volt, két frissen kivégzett személyt hoztak, akiken nem téli ruha volt. A kocsit kísérő rab a ruhájuknál fogva húzta ki a két felakasztott embert. Baradnay megkérdezte, kik ezek az emberek: „összeesküvők” – hangzott a válasz a boncmestertől. Később megtudta, a két iparos ember a Kereszt és Kard mozgalom vezetői voltak. (Véleményem szerint a Fehér Gárda vezetői,

Kovács

és

Blahó

lehettek, akiket 1951. március végén végeztek ki – szerk.) Ekkor megfogadta, soha nem fog részt venni kivégzéseken orvosként, s esküjét be is tartotta. Mint mondta, egy gyakorló orvos felvesz egy burkot, amely lehetővé teszi, hogy hatékonyan tudja végezni a munkáját tragédiák árnyékában is, egy fiatal személy azonban erre képtelen. A város díszpolgára egykori főnökéről,

Petri Gáborról

is mesélt, aki az Elnöki Tanács tagjaként nem kívánta aláírni a halálos ítéleteket a hippokratészi eskü szellemében. Kádár János azonban feltette a kérdést, ha sebészként tudja, hogy le kell vágni a rothadó részeket a testről az élet megtartásáért, akkor miért nem meri megtenni ugyanezt a társadalom esetében? Petri ezután aláírta a kivégzéseket.