A „magyar Gulág” áldozataira emlékeztek a Kálvária téren + FOTÓK

A kommunista terror, a hortobágyi kényszermunkatáborok áldozatai előtt tisztelegtek Kálvária városrészben. A megemlékezésen elhangzott, az áldozatok számát 12 ezerre becsülik, közülük 1500 embert Szegedről hurcoltak el.

„Ami egykor mélyen rejlő titok volt, az ma ne maradjon szó nélkül…” – vallja az

, melynek tagjai a Hortobágyi Kényszermunka Táborokba Elhurcoltak Egyesületével és a Móravárosi Plébániával közösen immár ötödik alkalommal emlékeztek meg arra a mintegy 12 ezer áldozatra – akik közül 1500 volt szegedi polgár –, akiket a „sztálini magyar Szibériának” is nevezett Hortobágyra, a „magyar Gulágra” deportáltak 1950-től. A móravárosi templomban

Fazakas Attila

plébános celebrált szentmisét az áldozatokra is emlékezve, majd a közösségi házban folytatódott a program. „Azokra emlékezünk, akik a Rákosi-éra kifosztottjai, arra a több ezer családra, akik feláldozták életüket. A hortobágyi kitelepítettek azok, akik a legtöbbet tettek a szabadságért, ezért is kötelességünk megemlékeznünk róluk” – fogalmazott az Élhető Szegedért Egyesület elnöke,

Péter Szilveszter

. 1950. júniusában kezdődtek a kitelepítések az ÁVH irányításával, lezárt vagonokban szállították el az embereket a Hortobágyra, ahol egy tucat munkatábort hoztak létre. Az egyesület elnöke úgy értékelte, hogy akkor hazánk polgári gerincét törte meg a diktatórikus hatalom és a paraszti réteget is tönkretették. Volt, akinek annyi volt a „bűne”, hogy szép háza volt, mást a szomszédja jelentett fel valamilyen indokkal, s így összességében 2500 család, több mint 12 ezer embert vittek el a „magyar Gulágra”.

A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete képviseletében a kitelepítést gyermekként megélő

Mari Albertné

a deportálásról elmondta, az emberek elleni összehangolt támadás meglepett mindenkit 1950. június 23-án. A megemlékezésen felvetette, vajon kinek az érdeke, hogy a hortobágyi munkatáborokról, az ott történt borzalmakról a mai napig nem tártak fel mindent. A tizenkét egykori tábort is igyekeztek eltűntetni, egy-egy márványtábla őrzi mindössze az emlékét annak, hogy az ötvenes években több mint 12 ezer embert deportáltak. Az egybegyűlteknek elmondta, a lelkükre kötötték, hogy senkinek sem beszélhetnek az ott történtekről, ezért sem teljes az áldozatok névsora, sokan nem merték elmondani, hogy deportálták őket. Mindössze tízéves volt

Vörös Endre

, amikor egy éjjel hajnali háromkor rájuk törték az ajtót. Édesapját különválasztották a családtól, s csak három nappal később találkoztak a munkatáborban, de nem beszélhettek vele. Mint elmondta, gyerekként máshogyan látták, igazán talán nem is fogták fel, mi történik körülöttük, ő is sok mindent csak felnőtt fejjel értett meg. Visszaemlékezett, hogy őrzőik mindig keresték, mibe köthetnek bele, mert ha kifogásolható dolgot észleltek, elverték őket. Azt, hogy milyen lelki megrázkódtatáson mentek keresztül a gyerekek a Vörös Endre szerint jól mutatja, hogy sokuk inkontinenciával küszködött, és a munkatábort megjárt lányok közül sokaknak sohasem estek teherbe. Emlékezetett, a ma hetvenes éveiben járó korosztály az utolsó, aki a „magyar Gulágon” történtekről be tud számolni, ezért is nevezte fontosnak, hogy kutassák ezt az időszakot a történészek, hogy ne merüljenek feledésbe a kitelepítések borzalmai. Hangsúlyozta, nagy tisztelettel adózik a szüleinek és minden idősebbnek, akik a három évig tartó szörnyűségeket átélve nem törtek meg, hanem megmaradt tartásuk, és ezt a tartást továbbadták gyermekeiknek, unokáiknak.

A megemlékezés a Kálvária dombnál folytatódott, ahol a 2011-ben

mellett

is állítottak. Az egyiket az 1951-ben Szegedről a „magyar Gulágra”, vagyis a hortobágyi kényszermunkatáborokba deportáltak emlékére, a másikat pedig a Szent Kereszt Plébánia állította a kommunista terror áldozatainak emlékére.

Haág Zalán

, a közgyűlés KDNP-frakciójának a vezetője úgy értékelte, hogy manapság kevés szó esik a kommunista diktatúra bűneiről, és arról a több mint 12 ezer emberről, akiket vagyonuktól megfosztva a Hortobágyra telepítettek ki, ahol megkísérelték őket megfosztani emberi méltóságuktól, esetenként életüktől is. A politikus elmondta, ma már a történelemkönyvek írnak a hortobágyi kitelepítésekről, de 1953-ban véget ér a leírás, pedig a történet itt korántsem ért véget, a túlélőknek évekig, évtizedekig kellett a lelki sérüléseik mellett azzal is megbirkózniuk, hogy a kommunista rendszer hátrányosan megkülönböztette őket. „Bár a mindenkori jobboldali kormányok próbáltak anyagi kárpótlást is nyújtani az üldözötteknek, azonban a múlt bűnöseinek, az egykori kínzóknak és döntéshozóknak a felelősségre vonása az esetek döntő többségében elmaradt.

Biszku Béla

szabadon élhet Magyarországon, és nem kell messzire mennünk, a pénteki közgyűlésen próbáltak minket egykori MSZMP-s és KISZ funkcionáriusok kioktatni történelemből, amikor a védelmükbe vették azt az

Ortutay Gyulát

, aki a kitelepítések első évében

Rákosi Mátyás

minisztere volt, és aki a mostani szegedi MSZP szerint méltó arra, hogy egy kollégium névadója legyen, s ilyen módon a mai ifjúság elé példaként állítsák” – jelentette ki Haág Zalán. Hozzátette, az sem zavarja őket, hogy az 1956-os forradalom vérbefojtójáról,

Zsukov

marsallról jelenleg is tér van elnevezve Szeged városában. A KDNP frakcióvezetője a hortobágyi kitelepítettek visszaemlékezéseiből kiemelte, nem az a válasz, hogy gyűlölködni kell, netán bosszút állni. „Egy egykori kitelepített,

Cech Vilmos

visszaemlékezése zárul úgy, hogy a gyűlölet türelmetlen, a szeretetnek van ideje. Ha ezt a gondolatot valóban komolyan vesszük, akkor biztosak lehetünk abban, a szeretet legyőzi a gyűlöletet a szívünkben és a világban egyaránt” – zárta gondolatait Haág Zalán. A megemlékezés végén Fazakas Attila plébános megáldotta a kopjafákat, melyek lábához koszorúkat és mécseseket helyeztek el a megemlékezők.