Olvassa el nálunk a városi fogalmazásverseny nyertes írásait!

Történetek madárfiókákról, kóbor kutyusokról és ufókról. A városi fogalmazásversenyen igazán kreatív munkák születtek. Olvassa el nálunk az első helyezett írását!

A Bonifert Domonkos Általános Iskola március 24-én városi fogalmazásversenyt rendezett negyedik osztályos tanulók számára. Az idén harminc esztendős iskola 20. alkalommal rendezte meg a versenyt. Szeged 17 iskolájából 33 diák vett részt azon a megmérettetésen, amelyben a versenyzők feladata egy elbeszélő fogalmazás írása volt a következő címmel: Segítettem egy/a … Olyan kedves kis történetek születtek a gyerekek tollából, mint egy madárfióka megmentése, egy kóbor kutyus ápolása, egy idős ember, egy kedvenc mesehős, vagy egy ufó megsegítése. A zsűri tetszését a következő versenyzők nyerték el: I. helyezett

Földi Anna

Szegedi Bonifert Domonkos Általános Iskola Felkészítő tanító:

Pördiné Papp Erzsébet

II. helyezett

Terhes Katinka

SZTE Juhász Gyula Gyakorló Általános és Alapfokú Művészeti Iskolája Felkészítő tanító:

Tóth-Kocsis Csilla

III. helyezett

Vincze Bettina

Tabán Általános és Alapfokú Művészeti Iskola Felkészítő tanító:

Pécsi Zsuzsanna

A következőkben a nyertes fogalmazásokat olvashatják. Jó szórakozást!

Földi Anna írása: Segítettem egy madárkának A történet, amit elmesélek, a kertünkben kezdődött. Futkároztam, bicikliztem. Jókat játszottam. - Anna, gyere be reggelizni! – hallatszott édesanyám hangja. Berohantam a házba. Gyorsan megreggeliztem. Mire anyukám észbe kapott, én már kint voltam. Elhatároztam, hogy megmászom a diófát. Hatalmas kihívásnak ígérkezett, de összeszedtem minden bátorságom, és mászni kezdtem. Nagy nehezen feljutottam az első ágra. De aztán egyre könnyebben ment. Haladtam fel ágról-ágra. De még nem sikerült. – Milyen sokat másztam! – állapítottam meg, és haladtam tovább. Mikor felértem, hatalmas örvendésbe kezdtem. – Éljen, sikerült! – rikkantottam, de már el is hallgattam. – Vajon mi ez a hang? – tettem fel a kérdést kíváncsiskodva. Lenéztem és megpillantottam egy piciny madárfiókát. – Hol a mamád? – kérdeztem tőle, mintha arra várnék, hogy feleljen. A kis jószág már régóta egyedül lehetett, hiszen már-már teljesen kihűlt. Így hát fogtam a csöppséget, lemásztam a fáról és egyenesen a szobámba siettem vele. Ott betakargattam, adtam neki magvakat, és más csipegetni valót. Ahogy telt-múlt az idő, szépen cseperedett a fióka. Már a repülést is próbálgatta, de nem sikerült neki. Úgy gondoltam jobb lenne neki, ha kint próbálna meg repülni. Szépen gyakorolgatta, és napról-napra egyre ügyesebb és ügyesebb lett. Pár nappal később kivittem a parkba, hogy ott is mutassa meg, mire képes, és lássatok csodát, gyönyörűen szárnyalt, mint egy sasmadár. Könnybe lábadt a szemem a büszkeségtől, hiszen úgy szerettem, mintha a saját gyermekem lenne. Mikor elfáradt, hazamentünk. Ő repült. Éjszaka nem tudtam aludni, mert azon törtem a fejem, hátha jobb lenne a madárkámnak, ha a szabadban élne és nem egy kalitkában. Másnap szabadon engedtem. Segítettem neki fészket építeni a diófára. Azóta is ott lakik, és még mindig sokat játszunk együtt. Minden reggel úgy ébredek, hogy a kedvenc nótánkat muzsikálja, és még mindig úgy szeretem, mintha a saját gyermekem lenne. *** Terhes Katinka írása: Minci-manci Emlékszem még arra, mikor a jó öreg Minci-mancinak segítettem. Azt hiszem hétfő volt. Az egész így kezdődött. Éppen indultam volna az iskolába, mikor egy zsemleszínű, pisze orrú, apró kutyust láttam meg. Rögtön elindultam haza, hogy megmutassam a szüleimnek. Ők azt mondták, vigyem el a menhelyre. Tiltakozni próbáltam, de akkor megláttam az órát, ami azt mutatta, hogy egy perc és az iskolában becsöngetnek. - Gyorsan! – mondtam és az órára mutattam. Az apukám azt kérdezte: - Bevigyelek az iskolába? - Az jó lenne! – ordítottam az előszobából, a cipőmet húzva. - Legalább a tanítónő nem ír be nekem igazolatlant, mert veled jöttem – kiabáltam. - És mi lesz a kutyával? – kérdeztem. - Nem lesz baja, majd én vigyázok rá – mondta az anyukám mosolyogva. Mikor beértem az iskolába az osztálytársaim már tanultak. Elővettem a táskámból a matek könyvem és tanultam a többiekkel némán. Mikor a mateknak vége lett, a tanítónő magához hívott. Tudtam, valami baj lesz. De tévedtem. A tanítónő csak annyit kért, hogy adjam oda a radírom. A nap viszonylag jól telt. Amikor az iskolából hazaértem, anya nyitotta az ajtót. A kutya, akit találtam, most masnival a fülén ült a kanapén. Szép volt, tiszta és ápolt. Tudtam, hogy ha anya nyitja az ajtót és hogy így rendbe tette a kutyust, az azt jelenti, hogy a kutyát megtartjuk. - De akkor miért volt anya ilyen kedves? – kérdeztem magamtól. – Lehet, hogy a kutyának valami baja van? És épp az volt, amire gondoltam. A kutya beteg volt, sőt nagyon beteg. Anya azt mondta vigyük el az állatorvoshoz. Mikor odaértünk a váróban épp nem volt senki. A doktor már épp ment volna haza, de mi az utolsó percben benyitottunk a rendelőbe. A doktor megvizsgálta a kutyát és azt mondta: - Jó, hogy elhoztátok ezt a kutyust hozzám, mert ha nem hoztátok volna el, akkor meghalt volna. De szerencsére időben jöttetek, még tudok rajta segíteni, csak egy szuri kell. Egyébként meg, hogy hívják a kutyát? – mondta a doktor. Gyorsan kitaláltam egy nevet: Minci-manci. Az orvos csodálkozott, hogy lehet egy kutyának ilyen neve. Aztán sok-sok kérdés után beletörődött. Mire hazaértünk Minci-mancit elnyomta az álom. És este jót aludtunk, az ágyamban. Így történt hát, hogy három évvel ezelőtt megmentettem Minci-mancit. *** Vincze Bettina írása: Mancs, a sérült kiskutya Egyszer, amikor a barátnőmmel sétálgattam az utcán megéreztem, hogy valaki követ minket. - Csak képzelődsz – szólt rám mindig Nikolett. Pedig a megérzéseim sohasem csalnak. De most igaza volt. Miután hazaértem már nem is éreztem azt, hogy követnek. Két nappal azután, mikor az iskolából jöttem haza rám tört az az érzés, hogy követnek. Ekkor már nem bírtam tovább és megfordultam. Elámultam, mert mikor hátra néztem egy törött lábú kiskutya ült mögöttem. Óriási, barna szeme könyörgőn nézett fel rám. Kis morzsa színű keverék volt. Csak nyüszített és egyfolytában tolatott hátra. Őszintén szólva kicsit féltem tőle. Majd az orra elé tettem a kezem. Lassan elkezdett közeledni felém. Miután egészen közel voltunk egymáshoz bátortalanul, de megsimogattam értelmesnek tűnő buksiját. Ezután szép nyugodtan felemeltem. Hazáig vittem. A fürdőszobában megmosdattam és utána bekötöttem a sebet. Ez idő alatt anyu is hazaért. - Szia, anya. Kérhetnék tőled valamit? - Szervusz, drágám. Persze, akármit. - Köszi. Arra szeretnélek megkérni, hogy egy sérült kiskutyátel tudnánk vinni az állatorvoshoz? - Persze, hol van? - A fürdőszobában. Bementünk és anya csodálkozva nézte a sánta kutyuskát. Ezután kérdőn rám nézett. - Ki kötözte be így a mancsát? - Én voltam. - Gyönyörű szép. Így talán el se kell vinnünk az állatorvoshoz. Rettentően megörültem ennek a hírnek. Akkor ugrottam ki majdnem a bőrömből, mikor anya megengedte, hogy megtartsam. Egy hónapon belül meg is gyógyult a kutyus. Elneveztem Mancsnak. Azon a napon segítettem a leghűségesebb barátomnak.