Bakot lő a vadász, de okkal teszi

A vadászat szó a köztudatban pusztán állatok fegyverrel történő leölését jelenti, a valóság azonban természetesen jóval összetettebb képet mutat ennél a lesarkított elképzelésnél. Hogy az erősen hiányos ábra hol illeszthető a realitások világába, mit is takar a vadgazdálkodás kifejezés, illetve milyen valójában a vadász viszonya a vadhoz, arra Szél István, a Csongrád Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatóság Vadászati és Halászati Osztály vezetője adott választ a SZEGEDma.hu-nak.

Csongrád megyében nettó 360 ezer hektáron, 61 vadgazdálkodási egységen gazdálkodnak az erre jogosult szervezetek, túlnyomó többségében vadászegyesületek. Egy-egy terület kezelési lehetőségét tízévente tartott felülvizsgálat mellett a földtulajdonosok döntése alapján lehet elnyerni, ezt követően végezhető a szó szoros értelmében vett vadgazdálkodás. Ahogyan az állattenyésztő szarvasmarhákat, sertéseket vagy éppen baromfikat nevel, úgy a vadgazdálkodó is lényegében ellenőrzötten tart különböző vadfajokat. A különbség a körülményekben és a hasznosítás módjában keresendő. Nem mindegy persze, ki és hogyan végzi ezt a munkát. A vadgazdálkodást folytató szervezetek alkalmazásában, vagy velük szerződésben áll 3000 hektáronként egy hivatásos vadász, aki több kritériumnak is meg kell, hogy feleljen. Alapvető a szakirányú középfokú végzettség, de a hivatalos nyilvántartásba vételhez elengedhetetlen egy rendészeti vizsga is, majd ezek birtokában kaphatja meg a hivatásos vadász igazolványát és jelvényét az illetékes hatóságtól, hogy aztán elkezdhesse a szakmai munkát. „A hivatásos vadász minimum heti 36 órában végzi a feladatait, amelyek köre szerteágazó, a vad őrzésétől kezdve, a megfigyelésen keresztül, az etetésig terjed, de idetartozik a vadásztatás is. Nagyon szép feladat ez, szó szerint hivatás, sőt, életforma” – fogalmazott

Szél István

, aki a Bogárzó és Környéke Földtulajdonosok Vadászegyesület tagjaként maga is gyakorló vadgazdálkodó.

Mint a szakember megjegyezte, munkájukkal kapcsolatban rendszerint két, egymásnak lényegében ellentmondó kritikát szoktak megfogalmazni a kívülállók. Egyrészt akadnak olyan vélemények, amelyek sajnálják az állatokat, szerintük a vadászat kegyetlen és igazságtalan dolog, hiszen az elejteni kívánt vad lényegében védtelen jól felfegyverzett „támadójával” szemben. Másrészről tény, hogy úgy az európai, mint a hazai színtéren egyes vadfajoknál időről időre túlszaporodás tapasztalható. Mindez problémákhoz vezethet, mivel például a vaddisznók túl magas egyedszáma egyszerre mehet más állatfajok, illetve a környékbeli mezőgazdasági területek termésének rovására. Ilyen esetekben a károsult gazdálkodók azt vetik a vadászok szemére, miért nem tartják rendesen kordában a kárt okozó vadfajok létszámát. Az egyes vadgazdálkodási területeken tevékenykedő szervezetek egyik feladata, hogy felmérjék az ott található vadállomány nagyságát, majd ennek ismeretében a vadfajok szakszerű hasznosításáról éves tervet készítsenek, melyet a vadászati hatóság felé kötelesek jóváhagyás céljából benyújtani. E terv tartalmazza – többek között – a vadgazdálkodási berendezések építését, a vadföldek művelését, és azt, hogy az adott évben az egyes fajok hány százalékát kívánják hasznosítani. Hogy ezt a vadászatra jogosult tagjai vagy meghívott vadászok végzik, az már főleg pénzügyi kérdés, amely belső döntést igényel. A vadászatra jogosultak ugyanis részben a tagdíjakból, részben pedig a vadásztatások bevételeiből gazdálkodnak. Tény, hogy a vadászat nem olcsó sport. Az első feltétel egy állami vadászvizsga letétele, ezt követően lehet kiváltani a vadászjegyet a vadászkamaránál. Ennek és egyéb szükséges igazolások - így például orvosi vizsgálatot igazoló irat – birtokában kérvényezhető a rendőrhatóságtól a fegyvermegszerzési és -tartási engedély. Mindez egy egyszerűbb sörétes fegyver vásárlásával együtt már százezres nagyságrendű kiadást jelent. Ehhez jön a vadászok számára az elejteni kívánt vad vadásztató által megszabott ára, itt a skála a 3-4 ezer forintos fácánkakastól, a 6-7 ezres mezei nyúlon át az akár több százezres őzbakig terjed, dámszarvas, gímszarvas esetén még ennél jelentősebb tételek is előfordulhatnak.

Nem véletlenül fogalmazott Szél István úgy, hogy a hivatásos vadász munkája gyakorlatilag életforma, ugyanis hivatását magas szinten csak abban az esetben művelheti, ha részévé válik a természetnek, melynek köszönhetően a természet is profitál a dologból. „A természetvédelemnek és a vadgazdálkodásnak nagyon komoly közös gyökere van, ez pedig az élőhely-fejlesztés. Amikor egy vadászatra jogosult egy adott területen vadászerdőt létesít, amelyben a rovaroktól kezdve, az énekes madarakon keresztül sok-sok élőlény megtalálható, vagy amikor itatókat, vadetetőket létesít, illetve vegyszermentes vadföld-művelést végez, akkor nem csak néhány vadfajnak kedvez és hoz létre ideális élőhelyet, hanem az összes védett fajnak is, ami nagyban növelheti azok túlélési esélyeit. Ezek ráadásul számukat tekintve nagyságrenddel meghaladják a vadászható fajok számát. Tehát az igazi vadgazda az élőhely-fejlesztésre koncentrál, ezzel pedig növeli a diverzitást (fajgazdagságot), következésképpen aktív természetvédelmi tevékenységet folytat” – részletezte a szakember. Végezetül hozzátette: „szükség van vadászatra, vadgazdálkodásra, a bölcs hasznosításra. Mindez azt jelenti, hogy egy olyan egyensúlyt próbálunk fenntartani, amely mind a természetvédelem, mind a mezőgazdaság, mind pedig az erdőgazdálkodás részére elfogadható.”