Nyolc kilométer magasan két nap a halál

8000 méternél a pihenés folyamatos kocogással ér fel, a kimerültségnél a tudat beszűkül, és onnan már nem lehet visszajönni – mondta el portálunknak egy szegedi hegymászó.

Erőss Zsolt

és

Kiss Péter

, a magyar Kancsendzönga-expedíció két csúcsmászója ereszkedés közben, 8000 méteres magasságban tűnt el,

, szinte biztos, hogy már nem kerülnek elő élve. Az ilyen különleges expedíciók nehézségeiről egy szegedi hegymászó, az ipari alpinistaként is dolgozó

Tóth Boromisza Béla

beszélt a SZEGEDma.hu-nak.

„Ugyanannyi oxigén és nitrogén egy lélegzetvétellel nem tud bekerülni a szervezetbe, mint normális viszonyok között, a tengerszint környéki magasságokban. Ezért elkezd a szervezet alkalmazkodni, felmegy a pulzusszám, gyorsul a keringés. Emiatt van az, hogy a hegymászók alázatos munkával próbálnak alkalmazkodni az adott magassághoz. Megy felfelé az ember a hegyen, építi ki a táborokat, de ez nem egy folyamatos haladást jelent, hanem a felépített táborokból visszatérnek a hegymászók pihenni mindig az alaptáborba, ami adott esetben az ötezer méter környéki magasságot jelenti. Ez az a magasság, ahol a pihenés még valóban pihenés, a nyugalmi szint közelébe vissza tud állni a szívverés. A szervezetnek időt kell hagyni az akklimatizálódásra. A túra alkalmával megemelkedik a vörösvérsejtszám, sokat kell inni, de nyilván a hóból kell olvasztani vizet energia-ráfordítással, viszont bizonyos magasság felett ezek a főzőeszközök sem úgy működnek már. Sokkal több időbe kerül minden tevékenység, és minden izommozgás nagyon fárasztó. Ez egy monoton harc” – beszélt a hegyeken jelentkező nehézségekről a hegymászó, aki elmondta, ő már nem jár rendszeresen nagy csúcsokra, a legnagyobb hegye a 7123 méteres Lenin-csúcs volt Kirgizisztánban.

Aki nem tud lejönni a saját lábán, ott marad

„Az, hogy nagy hegyekre menjen valaki, sok áldozattal jár, egy ilyen expedíció másfél, két hónap, és ebben még nincs benne a felkészülés. Egy maratoni futó egyáltalán nem biztos, hogy jó hegymászó lehet, ez másfajta adottság, aki nem bírja a magassági terhelést, azon különböző tünetek jelentkeznek: megy a hasa, fejfájása lesz, hányingere, levertség lesz úrrá rajta” – mondta a hegymászó, aki arra a kérdésre, hogy a kimerültség, amit Erőss Zsolték éltek át mit jelent, azt felelte, hogy nem könnyű erről beszélni annak, aki még nem tapasztalta. „Az ember teljesen beszűkül, befordul, nem esik jól neki semmi, nem is szomjas, nem éhes, csak úgy leül, és néz ki a fejéből. Ez azért veszélyes, mert a hegymászásnál a tudatosság az egyik legfontosabb tényező. Érezni kell, mennyi idő telt el, menyi kalóriát kell bevinni, mennyi folyadékot, ha nem is esik jól, akkor is tudnod kell, hogy mikor állj meg erőt gyűjteni. Amikor utolér ez a kimerültség, ebben a magasságban már nagyon nehéz visszajönni belőle. Itt az ember csak magára számíthat. Kegyetlen világ ez ott fenn. Mindenki csak egy vegetatív lény, monoton menetben küzd a túlélésért, nincsenek plusz tartalékai, hogy másokon segítsen. Még olyan szinten sem, hogy támogatni tudja. Arra, hogy ott valakit megemeljenek, arrébb vigyenek, semmi esély. Még akkor sem, ha egy mentőcsapat oxigénnel érkezik, mert azt is fel kell oda juttatni, az is rengeteg idő, és itt az időtényező nagyon kritikus pont, egy éjszakát még túl lehet élni, de kettő már a csoda kategóriába tartozik. Ebben a magasságban már helikopterrel sem lehet menteni, olyan ritka a levegő, hogy a rotorok nem tudják feltolni a gépet” – mesélt az extrém körülményekről Tóth Boromisza Béla, akit a serpák személyéről is kérdeztük.

A serpák és az agyödéma

„A serpák ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak sokkal jobban akklimatizálódtak, mint mi európaiak, mert ők ott élnek. De ők is rendszeresen halnak meg a magashegyi viszonyok miatt, a leggyakoribb a tüdő- és az agyödéma. Amikor arról hallani, hogy a serpák felmennek menteni, az pusztán annyit tesz, hogy valamivel fittebb emberek érkeznek a helyszínre, oxigént, folyadékot visznek fel, immunerősítő, roboráló szereket, és ha megtalálják a keresett hegymászót, megitatják, megetetik, megkapja a különböző injekciókat - de ha ennek ellenére nem tud a saját lábán lejönni, akkor nem tudják lehozni. Lábra kell állnia. Ahhoz, hogy valakit hordágyon lecsúsztassanak, nagyon jó terep kell. Lankásabb hóleejtőkön működik, de ezeken a nyolcezres csúcsokon nem ilyenek a terepviszonyok, itt több ezer méteres szakadékok vannak, sziklák, jeges, összetöredezett terep. Aki itt két-három napra eltűnik, azt már halottnak lehet tekinteni, ráadásul a csúcstámadásra nem sok mindent visz magával az ember, hiszen a saját súlyát alig bírja el. Ott már grammok is számítanak. Ezt a magasságot nem véletlenül hívják halálzónának, aki ott két éjszakát eltölt, bármennyire klimatizált, meg fog halni. Nem véletlen, hogy 5500 méternél feljebb nincsenek alaptáborok. A magasabb táborokban az alvást úgy kell elképzelni, mint egy rémálmot, az ember forgolódik, néha egy pillanatra a fáradtság legyőzi, a szíve folyamatosan ver, mintha egyfolytában kocogna, fizikai munkát végezne. Ha valaki fennmarad ebben a magasságban, akkor a szervezet energiatartalékait égeti, leépül, megfagy, a felszaporodott víznyomástól megvakul, ödémásodik stb. Sajnos ez a valóság” – így a szakember.