Trianon üzenete: "Vissza kell szeretnünk Magyarországot!"

Újra meg kell ismernünk a tájainkat, városainkat, hőseinket, történeteinket és lehetőségeinket. Kommunikálnunk kell a múltunkkal, saját közösségeinkkel és a Kárpát-medencében élő nem magyarokkal egyaránt. Kiemelkedő fontosságú, hogy üzeneteinket, értelmezéseinket, igazságunkat folyamatosan lefordítsuk szlovákra, románra és szerbre, nemcsak nyelvi, hanem mentális értelemben is – vallja Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum Alapítvány elnöke, a Rendezvényház ügyvezető igazgatója.

– Több nemzet elveszítette a háborúval együtt területeinek jelentős részét, mégis idővel túltette magát a vereségen. Nekünk ez miért nem megy, miért nyílt seb 92 év után is Trianon?

– Az a veszteség, amely a történelmi Magyarországot 1920-ban érte, több területen minőségileg mélyebb és strukturálisabb jellegű problémákat állított elő, mint a többi európai vesztes államban. A trianoni békediktátum ugyanis nemcsak a vesztes államokat sújtó szigorú katonai, gazdasági és politikai intézkedéseket tartalmazta, de gyakorlatilag az új, megcsonkított Magyarországot gazdasági, közlekedésföldrajzi, költségvetési és igazgatási értelemben is a működőképesség határára szorította. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy nem az országtól csatoltak el területeket, hanem – a sajátos magyar történelmi fejlődésből következően – az ország fejlettebb, urbánusabb, gazdaságilag, és hagyományaiban erős területeit szállták meg az utódállamok (a történelmi erdélyi városok, a felvidéki bányavárosok, a bácskai mezőgazdasági területek, Fiume és az adriai tengerpart, a királyi koronázó főváros, Pozsony, a leggyorsabban fejlődő közép-európai ipari metropolis, Temesvár, stb.) és a maradék részekből alakult meg az új ország, a „trianoni Magyarország”. Mindemellett rendkívül fontos körülmény, hogy a régi ország magyarjainak, a magyar nemzetnek egyharmada a nemzeti identitást lehetővé tevő alapfeltételektől brutálisan megfosztva, idegen államok uralma alá került. A magyar vasúthálózat, az erdők, a szén-és ércbányák többsége, a magyar állami iskolahálózat java, Budapesttől eltekintve a legnagyobb ipari üzemek idegen megszállás alá kerültek. Összességében azt lehet mondani, hogy 1918–1920-ban a magyar történelem és a magyar jövőalakítás nagyobbik része kikerült a nemzet kezéből.

– Volt-e esélye Magyarországnak Trianonban arra, hogy a béketerv számára kedvezőbben alakuljon, és kin múlott, hogy ez nem sikerült?

– A békediktátum egy gyakorlatilag kész helyzetet legalizált nemzetközi jogi értelemben is. A béketárgyalások menetébe Magyarországnak semmilyen érdemi szerepet, beleszólást nem engedtek, a magyar delegációt gyakorlatilag házi őrizetben tartották, a békekonferencia plenáris ülésén egyetlen egyszer felszólalni engedett delegációvezető, gróf Apponyi Albert drámai felszólalását az utódállamok tüntetőleg meg sem hallgatták.

– Miért van az, hogy a mai napig nem egységes a magyar történelemtudomány egyes események, történelmi szereplők megítélésében? Trianonra ez, véleményem szerint, hatványozottan érvényes.

– A történettudomány folyamatosan változó feltételrendszer közepette működik. A történetírás és a történetíró múlt, jelen és jövő folyamatos összevetésében és pozicionálásában fejti ki tevékenységét. Éppen ezért nagy jelentőségű, összetett történeti problémáknak adott esetben rendkívül összetett értelmezési hátországa alakulhat ki. Mivel a trianoni békediktátum és az ehhez kapcsolódó politikai rendezés a közép-európai történetírásoknak és (állam)nemzeti múltértelmezéseknek a mai napig alfája és ómegája, sokáig, hosszú évtizedekig a „Trianon problematika” a legszigorúbban ellenőrzött és deformált tudományos és közéleti kérdések közé tartozott Prágától Bukarestig és Budapesttől Belgrádig. Magyar nyelven az utóbbi években kezdődtek meg az alapvető forráskiadások, a kérdéskör sokoldalú kritikai feldolgozása. Mindebből következően a Trianonnal kapcsolatos görcsök és paranoiák oldódása prognosztizálható a következő időszakban, egy reményteli közép-európai társadalmi, tudománypolitikai és nemzetpolitikai átalakulással párhuzamosan.

– Mi történt volna, ha Magyarország egyszerűen nem írja alá, nem fogadja el a békeszerződést?

– 1920-ban már (és még) a békediktátum aláírása megtagadásának, ergo teljes elutasításának lehetősége nem volt reális alternatíva, annak ellenére, hogy 1920 novemberében, a magyar nemzetgyűlésben több magyarországi párt és képviselő a ratifikáció megtagadása mellett nyilatkozott. Ezeknek a politikai nyilatkozatoknak azonban főképpen lélektani és propagandisztikus vonatkozásai voltak. 1920-ban Magyarország a teljes európai politikai és gazdasági blokádot és egy lehetséges katonai megszállást kockáztatott volna az aláírás megtagadásával.

– Trianon vonatkozásában milyen ismeretekkel érkeznek a fiatalok az egyetemre, mennyire befolyásolja tudásukat a tévhitek, legendák továbbélése?

– Egy folyamat kezdetén vagyunk, a félelem érezhetően oszlik, az érdeklődés és a bizalom szinte hónapról-hónapra növekszik, álláspontok, viták, családi emlékek, kúsznak lassan a felszínre. A szegedi egyetem mindig, már csak létrejöttének körülményei okán is, Trianonnal, a történelmi Magyarországgal, a nemzetiségi kérdéssel, a kárpát-medencei regionális együttműködéssel kapcsolatban kiemelkedő tudományos műhelynek számított és reményeink szerint ez a jövőben is így lesz.

– Állítólag minden tizedik autón Nagy-Magyarország térképe díszeleg, ami szomszédjaink számára akár a nagyhatalmi lét utáni sóvárgás jelképeként is értelmezhető. Így nehezen ápolható a jószomszédi viszony.

– Úgy gondolom, hogy megérett az idő egy szelíd, de határozott, a magyar és a kárpát-medencei közvélemény egésze számára is elfogadható axióma megfogalmazásához. Nekünk, magyaroknak Magyarország léte, kiterjedése és határa nem kérdéses. A trianoni rendezés következtében ennek a Magyarországnak a nagyobbik része más államok joghatósága alá került ugyan, de ennek a lelki, kulturális Magyarországnak a létezésén mit sem változtatott. El kell fogadtatnunk szomszédjainkkal, és meg kell fogalmaznunk százféle műfajban, ki kell mondanunk bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy számunkra ennek a lelki Magyarországnak a része volt, maradt és lesz a jövőben is

Rákóczi

Kassája, a Délvidék Bácskája és a Székelyföld is. Meggyőződésem, hogy ennek a létfontosságú magyar evidenciának a színvonalas megfogalmazása és kimondása nem fenyeget senkit, megszünteti az önsorsrontó magyar közösségi fóbiák nagy részét és megteremti a lehetőségét egy őszinte és hatékony kárpát-medencei nemzetek közötti együttműködésnek.

– A jelenlegi politikai kurzus mennyire táplálja azt a hamis illúziót, hogy bármilyen módon is megváltoztathatók a trianoni döntések?

– Azt hiszem, ilyesmivel nem találkozunk. A jelenlegi kormányzati politika végre megtette azokat az első lépéseket (állampolgársági törvény, Nemzeti Összetartozás Napja, „Határtalanul” iskolai kirándulások), amelyek a magyar közösség önmagához való visszatalálásának keretfeltételeit megteremtheti.

– Sokan abban bíztak, hogy az uniós tagsággal, a határok átjárhatóságával és légiesülésével a trianoni trauma is eltűnik. Nem így történt, sőt... Van esély arra, hogy egyszer – nem elfelejtjük –, hanem megemésztjük és a helyére tesszük Trianont?

– Trianont nem elfelejteni és megemészteni kell. Ahogy az ember az eltávozott szeretteit sem megemészti és elfelejti, hanem segítséget kér tőlük, a múlt és a hagyomány erejét igyekszik jelen és jövő idejűvé tenni. Ugyanez a feladat a mindenkori magyar nemzet számára is. Ma inkább, mint bármikor. Azt gondolom, hogy Magyarországot vissza kell szeretnünk. Újra meg kell ismernünk a tájainkat, városainkat, hőseinket, történeteinket és lehetőségeinket. Kommunikálnunk kell a múltunkkal, saját közösségeinkkel és a Kárpát-medencében élő nem magyarokkal egyaránt. Kiemelkedő fontosságú, hogy üzeneteinket, értelmezéseinket, igazságunkat folyamatosan lefordítsuk szlovákra, románra és szerbre, nemcsak nyelvi, hanem mentális értelemben is. Meg kell szeretni magunkat, újra kell szeretni Magyarországot és sikerre vagyunk ítélve.