Lovasszánnal Szegeden – mint a hóba vésett jelek…

Amikor begyűrűzik az energiaválság, ilyenkor télen a kocsiszín rejtekéről előkerülnek – bár csak ritkán – az állati erő vontatta lovas szánok is.

A minap a városban közlekedve egy lovasszán jött velem szemben. Nem bírtam ki, muszáj volt megállnom, s lefényképeznem. Gyermekkorom jutott eszembe, mikor a csikorgó hidegben nem csak szórakozásból, hanem a vastag hótenger közepén, a tanyavilágban egyetlen közlekedési eszközként használva – vastagon beöltöztetve, több pokrócba csavarva a gyereket – feszítettem keresztapám mellett a ló faránál, mint egy nyakas magyar. Büszke voltam, mikor velünk szemben hozzám hasonló korú gyerek jött gyalogosan, hatalmasakat lépdelve a neki térd fölé érő hóban. Miután e gondolatom elszállt, a hajtóhoz fordultam. Érdeklődő kérdésemre, hogy mi szándékból hajtja a szánt, azt felelte: kövér a ló, muszáj járatni. Nem úgy, mint a napokban

a Kárász utcán totyogó legyöngült kacsa

, mely azóta a vadaspark vendégszeretetét élvezi. Váltottunk még pár mondatot, egy kicsit nosztalgiáztunk a „bezzeg régen” kezdetű szavakkal. A régmúltból vákuumként modern korunk vívmánya, a mobiltelefon zaja szippantott vissza az idegenbe. Egy hosszas tárgyalás végén mikor felnéztem, az előbb még ott álldogáló lovas szán már nem volt a helyén. Úgy tűnt el, oly hirtelen – gyermekkorom emlékeit magával rántva – mint tavasszal a hóba vésett jelek…