Kautzky Armand megrázó erővel kiáltotta világgá az Összetartozás Napi megemlékezésen Kárpáti Piroska verssorait: „A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar marad!” A rendezvényt követően a színművésszel szakmája nehézségeiről, a megfelelő arány megtalálásáról és a művészet és politika viszonyáról beszélgettünk. – Egy néhány évvel ezelőtti nyilatkozatában keserűen beszélt a színházak helyzetéről és a színművészet egyre romló megítéléséről. Most is úgy érzi, hogy továbbra is rossz felé tart a szakmája? – Örök optimista vagyok, úgyhogy muszáj úgy kezdenem: szerintem felfelé ível a színészet sorsa – de hozzáteszem: bár már látnám ennek jeleit! Én pont húsz évvel ezelőtt kaptam diplomát és nagyjából akkortól, a rendszerváltástól datálódik az addig meglévő és működő társulatok szétesése. Addig csak társulati lét létezett, onnantól kezdve viszont divatba jött a szabadúszás és elindult az a folyamat, hogy a színházaknak csak az épülete maradt változatlan, de beléjük alkalmi társulatokat szerveztek. Van ennek jó oldala is persze, jelenleg én is szabadúszóként dolgozom és hol Győrben játszom, hol Szolnokon – ahová hívnak, oda megyek. Kicsit idegenként csöppenek be, aztán megismernek, megszeretnek a kollégák, a város, hamar beilleszkedem. Mégis inkább abban hiszek, hogy egy társulatnak van fejlesztő, növelő ereje a színészre és közönségre vonatkozóan is. Szerintem efelé kell változnia a színészetnek, hogy újra iskolák, állandó csoportok jöjjenek létre. Ebben hiszek és ezt remélem. – Ennek a módszere lehet például a klasszikus művekhez való visszatérés, vagy a kortárs darabok is alkalmasak a társulatok helyzetének erősítésére? – Úgy gondolom, mindenben az arány megtalálása a legfontosabb. Aki tud főzni, az tisztában van vele, hogy egy jó húsleves is akkor ízlik igazán, ha megfelelő arányban van benne zöldség, hús, só és víz. Egy társulat és egy repertoár összeállításánál is rendkívül fontos, hogy milyen embereket és színdarabokat választunk ki. Megfelelő arányban kell a kortárs szerzőket is segíteni, hiszen nagyon fontos, hogy a mai magyar irodalom is teret kapjon; költők, írók, színdarabírók szülessenek, illetve akik már aktívak, azok is kapjanak megmérettetési lehetőséget. És természetesen vissza kell nyúlni az örök klasszikusokhoz is, akikre mindig támaszkodni lehet. Csak mindezek arányát kell jól eltalálni. – Sokan arra panaszkodnak, hogy a kortárs darabok értelme, üzenete az értő tolmácsolás ellenére sem jut el a közönséghez: érthetetlen, zavaros... – Borzasztó nehéz dolga van ma az íróknak, hiszen egy összevissza világban élünk, ahol a fő elv, hogy mindent szabad. Az egyik párt ezt támogatja, a másik az ellenkezőjét. Az egyiknek belefér valami az elképzeléseibe, a másik tiltakozik ellene. Eközben hogyan legyen okos valaki, aki művészként egy tiszta gondolatot szeretne közvetíteni? Ezt az összevisszaságot nem érti a közönség. A Parlamentben teljesen kaotikus állapotok vannak: bekiabálások, hangos veszekedések, mint a piacon. Ugyanez tükröződik a művészetekben: a versekben, a színdarabokban is. Az ember beül egy színházba és csak kapkodja a fejét értetlenül. – Ha már szóba került a politika: a színművészek akár saját szimpátiából, akár bizonyos felkérések elfogadásával, de gyakran odaállnak valamelyik politikai oldal mellé. Ez egy társulaton, közösségen belül nem okoz széthúzást? – De igen. Családon belül is gondot okoz, és én sajnos, mindkettőnek szenvedő alanya vagyok. Társulaton belül hallgatólagosan tiszteljük egymás véleményét, de megvitatni nem tudjuk. Letesszük a kezünkből az újságot, amikor belép a másik, mert nem akarunk konfliktust vele. Nem akarom, hogy kicikizze, én pedig nem akarok rosszízű megjegyzést tenni rá. Természetesen kibukik egyszer-egyszer, akkor megbeszéljük és próbálunk egymásra hatni, de én leginkább a békés egymás mellett élés híve vagyok. – Hogyan tudnak ilyen körülmények között működni az előadások? – Azt tapasztalom, hogy pont a színház zökkenőmentes, gördülékeny működése érdekében előbb-utóbb megtalálják egymást azok, akik egyformán gondolkoznak. Baráti társaságok alakulnak ki egy-egy társulaton belül, és ezek csak úgy létezhetnek, ha egyeznek az értékeink. Nem az azonos politikai platform a legfontosabb, hanem az értékek: mit tartunk nemesnek és mit silánynak. Ezekben a kérdésekben kell egyezzünk és akkor alakul ki egy jól működő, homogén társaság. – Segíthet ebben egy egységes kultúrpolitika vagy a politika inkább hagyja békén a kultúrát? – Én várom a politikától, hogy ebben segítsen. Volt egy nagyon biztató mondata a kultúráért felelős új államtitkárnak, amikor azt mondta: nem abba fognak beleszólni, hogy mit játsszanak a színházak vagy mit fessen egy festő, de érték- és iránymutatókat fognak adni a művészetek számára. Én ezt nagyon várom. – Ez indíthatja el azt a fellendülést, amiről beszélgetésünk elején szó volt? – Igen, és ez segíti is az említett optimizmusomat.
