Közélet

Turzóék kálváriája

Turzóék kálváriája

2009. április 27., hétfő
Turzóék kálváriája

Egy élet munkája kárba vész

gazda4

Két éve úgy fekszik a zsombói Turzó Zoltán, hogy elege van mindenből, tele van a hócipője, abbahagyja az egészet, most már vesszen a ház, a mintagazdaság, a több hektárnyi föld – mezőgazdasági gépekkel és eszközökkel -, a traktor, a több tízezer palántát befogadó, hangár nagyságú 6 fóliaház, a nagybani kertészkedéshez kiépített több tíz milliót érő technológia, a gépi vezérlésű öntözőberendezés, a kamion, minden, aztán másnap megrázza magát, mély lélegzetet vesz, és ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta: szervezi a több tízezer fej saláta értékesítését, instruálja a munkásokat, miközben rettegve a végrehajtót várja.

Ott jártunkkor éppen az árverésre, az olcsó vásárlás reményében odasereglett neppereket nézzük Zoltán ablakából. Ha megtartják az árverést, a házigazdánknak annyi. Szerencsére (talán, mert mi is ott voltunk) a végrehajtó megereszt még egy utolsó, segélykérő telefont, s láss csodát, az MKK (Magyar Követeléskezelő Zrt.) munkatársa megértőnek bizonyul, Zoltán kap még 30 nap haladékot, hogy összegyűjtse a pénzt. Ha nem is az egészet, hiszen ahhoz, hogy a 30 milliónál is nagyobb adósságot törleszteni tudja, Turzó úrnak szinte mindenét el kellene adnia, s még akkor is kérdés, elég lenne-e a pénz a tartozás kiegyenlítésére. Mégis, hogyan juthat egy, a szakmához kiválóan értő, dolgos, szorgalmas gazdálkodó ilyen helyzetbe?

„Régi álmom volt, hogy jó kertész legyek”

„Több, mint 20 évvel ezelőtt, mondhatjuk ásóval és gereblyével kezdtük el a vállalkozást a nagyszüleimtől örökölt földterületen” – kezdi szomorú történetét Turzó úr. „Nekem és a nejemnek is kertészvégzettségünk van, tehát értünk is ahhoz, amit csinálunk. Eleinte szamócával, őszibarackkal próbálkoztunk, majd a fóliás termesztés felé kezdtünk kacsingatni. Régi álmom volt, hogy jó kertész legyek. Kiváló üzletnek tűnt a fóliázás, hiszen akkor a gázolaj literje 23 forintba került. Ahogy egy kis pénzhez jutottunk, fáradtságot nem ismerve folyamatosan bővítettük a vállalkozást, eleinte önerőből, később már a családtól kapott segítséggel.” Zoltánnak volt kitől ellesnie a szakma fortélyait, hiszen gyermekkora óta járta a piacokat nagyapjával, tudta, hogyan kell megtermelni, majd értékesíteni az árut. 1988-ban belépett a szövetkezetbe, amely a privatizáció után jogutód nélkül megszűnt. Később, mint sorstársai közül annyian, vállalkozni kényszerült, magánzóként, kistermelőként folytatta a munkát. Gépeket, fóliákat vásárolt, s tele volt reménnyel. „Az első csapás 2000-2001 telén ért, amikor az óriási belvíz és a gyakori ónos eső mindent tönkretett. Harminc centiméteres víz állt a ház folyosóján, több tízezer palántám tönkrement, 1,5 millió forintos károm keletkezett” – folytatja történetét Zoltán. „A mezőgazdasági kormányzat 2001 őszén pályázatot hirdetett: 10 százalék önerőt kértek (ezt előteremtettük), 35 százalék volt a vissza nem térítendő támogatás, a többi hitel. Korábban is nyertünk már pályázatokon kisebb összegeket, de ezek a pénzek nem javítottak jelentősen a helyzetünkön. Azt gondoltuk, majd most… Sikerült is. 39 millió forint lett a nettóösszeg, ebből 16,8 millió a hitel -- a levonandó önrész és a vissza nem térítendő támogatás után. 2002 júniusában aláírtuk a szerződést, közben megtörtént a kormányváltás. Szeptemberben kezdtük volna a fóliaházak építését, földjeink azonban be voltak ültetve paprikával, ezért azt gondoltuk, legalább 1-2 szüretet ejtsünk meg, ne menjen tönkre a termés. Az volt a baj, hogy korán beköszöntött a tél. A munkások a decemberi fagy beálltáig dolgoztak, de aztán abba kellett hagyniuk. Áprilisig ilyen idő volt, az építkezés nem haladt, nem tudták felhúzni a fóliát. Közben már esedékessé vált a kölcsönrészlet visszafizetése is. Vetésre készen állt a fehérpaprika-palánta, de mivel a fólia nem került fel, sem elvetni, az idő előrehaladtával eladni sem tudtam. Mintegy 30 ezer tő tönkrement, a kárunk 3 millió lett. Mivel kifutottunk az időből, a kivitelező sem vállalta a fóliafelhúzást, odébbállt, új kivitelezőt kellett keresnem, aki felviszi 5 méter magasra és szétteríti a 35 mázsa fóliát.”

A Mórakert sara

Végül sikerült másik kivitelezőt találni és 2003 aug. 20-ára felkerült a fólia. A daruért 1,5 milliót kellett fizetni, a spéci, 200-220 mikronos, méretre szabott, termikus, Spanyolországból importált, nálunk nem is gyártott fóliáért pedig 3 milliót. Ez utóbbiból aztán több tekercsnyit elloptak, 1,7 milliós kár keletkezett. A gazda ezt is lenyelte, mint annyi mást. A Mórakerthez fordult segítségért, vegyenek át valamennyit őszi vetésű paprikájából, hogy legalább a hitel kamatait tudja időben törleszteni. Nem idegenektől kért, hiszen Turzó úr 1994-1995 óta kapcsolatban állt a Mórakerttel, sőt 2003-ban fél millió forint befizetésével taggá vált. „A nagy beruházás elindítását megelőzően egyeztettem a Mórakerttel is” – meséli a gazda --, „írásos dokumentumom van arról, hogy tagként garantálják az általam termelt áru átvételét. Minden évben nyilatkoztam, miből mennyit termelek, előre egyeztettünk mindenről, szállítottam is szorgalmasan a gyönyörű sárgadinnyét, pritaminpaprikát, krumplit, fűszerpaprikát, káposztaféléket. Akik közel voltak a tűzhöz, azoktól a teljes árumennyiséget átvették, tőlem nem. Először 5-6 ezer fej saláta maradt a nyakunkon, hiába próbálkoztam a szabadpiaci értékesítéssel, nem sikerült, talajba forgattam az egészet. Másik évben 10-12 ezer fej saláta maradt ránk, ez felmagzott. 40 tonna sárgadinnyére is szerződésem volt, de ez sem kellett, édesapám disznói ették meg, a többit beszántottam. Az volt a baj, hogy idővel túl nagyra duzzadt a Mórakert beszállítói köre, kicsúszott az ellenőrzés a vezetés kezéből, na meg a piacon is túlkínálat jelentkezett szinte mindenből.” Az elmondottakból is kitűnik, hogy korántsem egyedül Zoltán hibáztatható azért, hogy ide jutott, hiszen a kedvezőtlen időjáráson, a belvízkáron, a rossz minőségű vetőmagon, az EU-csatlakozáson, a külföldi, olcsó dömpingárun, a tsz nemfizetésén, a mostoha piaci helyzeten túl az adósságállomány növekedése, az időközben megváltozott kamatfeltételek is egyre csak fojtogatták. Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, a kamatok miatt hatalmasra duzzadt hitel mellé magánszemélyektől, családtagoktól is kölcsönkértek. Két éve Zoltán átütemezést, szusszanásnyi időt kért a bankoktól, amit meg is adtak neki. A hiteleket azonban már csak úgy tudta törleszteni, hogy újabb hiteleket vett fel. Mára oda jutott, hogy se a ház, se a föld, se a több tíz milliót érő fóliaházak, se a gépesített mintagazdaság, semmi, de semmi nem az övé, mindent jelzálog terhel. Amit egyedül nem vehetnek el tőle, az a szaktudása, a hozzá hasonlóan makacs és kitartó felesége, meg a két lánygyermeke. „A mai napig állítom” – folytatja Zoltán -, „hogy akik a községben és a környéken a fóliás termesztést csinálják és jól csinálják, azok mi vagyunk a feleségemmel. Ha nagy családi vállalkozásban sikerülne gazdálkodnunk – és nem csak ketten lennénk --, ez működne is. Talán az elmondottak dacára is sikerült volna boldogulnunk, ha nem esküszik össze minden ellenünk, és nem üt be a recesszió. Rendszeresen járok pszichológushoz, az egészségem is ráment, de nem adom fel. Mi lesz 1 hónap múlva? Fogalmam sincs.” – mondja rezignáltan Turzó úr. Az újabb árverés hírére majd nyilván összesereglenek a más baján hízó nepperek, mint ma, és egymással összejátszva azon mesterkednek, hogy a valós érték töredékéért, úgymond bagóért, hozzájussanak Turzóék vagyonához, melyben egész életük és munkájuk benne van. Ez a szabály, és nincs apelláta.

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.