Glatz Ferenc: Méltányos diktatúrából bolsevik demokráciába

A 90-es évek közepén viharmadárként röpködtek az égen, akik azt szerették volna elérni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a nemzet tanácsadója legyen. Azóta felnőtt egy olyan politikusgeneráció, mely elsősorban saját megerősítését várja a tudós testülettől, s bár az MTA nem adta föl a küzdelmet, vezetői mégis libaként tocsognak a pocsolyában a politikai elit mellett. Mindezt Glatz Ferenc, az Akadémia korábbi elnöke mondta hétfőn a SZEGEDma.hu-nak. Glatz az MTA Történettudományi Bizottságának elnökeként látogatta meg szegedi történészkollégáit.

Glatz Ferenc

az elmúlt időszakban több alkalommal is kritikusan nyilatkozott az Akadémia és a magyar politikai elit közötti viszonyról, legutóbb szeptember elején a Nemzeti Fórum III. országos gyűlésén. A történészprofesszor szerint - aki 1996-2002 között két ciklusban állt az MTA élén, 1989-90-ben pedig a második Németh-kormány művelődési minisztere volt - ideje új alapokra helyezni a magyar kultúr- és tudománypolitikát is, hiszen ha ezen az úton haladunk tovább, nem leszünk versenyképesek az európai államokkal.

- Annak idején az Akadémia elnökeként ön volt az, aki kísérletet tett a tudós testület társadalmi szerepének újraértelmezésére: szerette volna elérni, hogy a politika egyfajta stratégiai tanácsadó testületként számítson az MTA-ra. Ebbéli törekvéseit nem kísérte osztatlan siker, mint azt az utóbbi hetek, hónapok során többször is kifejtette. Lát rá esélyt, hogy a mai magyar politikai elit valóban odafigyeljen arra, amit az akadémikusok mondanak?

- Nézze, mikor 1995/1996-ban meghatároztuk azt a koncepciót, hogy az MTA legyen a nemzet tanácsadója, akkor viharmadarakként röpködtünk az égen, azóta pedig eltelt 12 év, s most libák vagyunk, akik tocsognak a pocsolyában. Több kötetet készítettünk el arról, hogyan kellene fejleszteni az ország közlekedését, a vízügyet, mi legyen a magyar nyelv stratégiája, illetve miben álljon a valódi egészségügyi reform tartalma, de a munkánk általában visszhang nélkül maradt. Felnőtt egy olyan politikusnemzedék, amely azt szereti hallani, hogy az a helyes, amit elképzel; amely azt hiszi, hogy az akadémikusnak az a feladata, hogy odaálljon egyik vagy másik politikai vezér mellé, azt nagy államférfinek minősítse, ellenfelét pedig leszólja.

A szex és az akadémiai reform

- Pénz beszél, kutya ugat, karaván halad?

- Igen, abban az értelemben, hogy valóban sajnos sok esetben ilyen módon lehet pénzt szerezni bizonyos projektekhez. Pedig ez igencsak rossz irány, mely már a Kádár-rendszer utolsó évtizedére sem volt jellemző. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a méltányos diktatúrából eljutottunk a bolsevik demokráciába, melyben az 51 százalékos többség mindent visz, gyakorlatilag korlátlan hatalommal bír. Ebben a helyzetben iszonyatosan nehéz elérni, hogy az Akadémia a nemzeti igazi tanácsadója legyen, de ezért dolgoztunk utódommal, s a mostani elnök,

Pálinkás József

akadémikus is maximálisan támogatja ezt a törekvést. Véleményünk szerint nem a pártoknak kell tanácsot adni, hanem az országgyűlésnek, az egész politikai elitnek. Persze nem tagadom, akadnak olyan akadémikusok is, akik azt mondják, be kell menni a szocialistákhoz, a Fideszhez vagy a szabad demokratákhoz, s az ő szolgálatukba kell állítani tudásunkat.

- Az elmúlt évek során sokat beszéltek az Akadémia reformjának szükségességéről is mind a tudós testület, mind a politikai elit köreiben. Hogy látja, jól halad ez a folyamat?

- Úgy gondolom, sajnos a politikától eltanultuk azt a rossz szokást, hogy bizonyos dolgokról sokat értekezünk, de a végrehajtás terén már nem vagyunk olyan aktívak. Pedig van néhány dolog, mint például a szex, melyről sokkal kevesebbet kellene beszélni, annál többet gyakorolni. De hogy konkrét választ adjak a kérdésre: az MTA reformja elakadt. Remélem, az új elnökben lesz annyi erő és kitartás, hogy folytatni tudja a reformot, s ehhez kap is elég támogatást a nagy múltú vidéki központjainktól. Nézze, az alapvető problémát abban látom, hogy nálunk a demokráciát összetévesztik a rendetlenséggel. Nevetségesnek tartom például, hogy egy ilyen kis nemzeti közösség képzi európai szinten a legdrágábban a diplomásokat, azaz a magyar egyetemi hallgató GDP-hez viszonyított bekerülési költsége a legmagasabb az egész kontinensen - ráadásul a hallgatók felét tulajdonképpen feleslegesen oktatjuk, nem a munkaerőpiac elvárásaihoz igazodva.

Trianon uniós revíziója a vízfejűség végét is kívánja

- Pedig bár vannak jelek arra nézvést, hogy a felsőoktatási rendszer átalakításával egyre nehezebbé válik a kis egyetemek, főiskolák túlélése, egyelőre mégsem csökkent a gombamód elszaporodott intézmények száma...

- Nyugat-Európában teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy olyan kis intézmények, mint - s csak találomra mondok példákat - az egri, a győri vagy a miskolci megéljenek. 10-12 millió ember felsőoktatási képzettségének és tudományosműhely-igényének biztosításához éppen elég lenne a nagy múltú és tudományos hírű központok, Budapest, Szeged, Pécs és Debrecen megerősítése - ezeken a helyeken kellene koncentrálni az erőforrásokat. Ehelyett egyelőre sajnos az történik, hogy a demokrácia ürügyén az egyes térségek országgyűlési képviselői a pártvezetésüknél saját városuk számára lobbiznak ki egyetemet, főiskolát vagy kart. Egyfajta kollektív szegényesedés megy végbe, s megvan a veszélye, hogy az új, kevéssé életképes intézmények lehúzzák a maguk szintjére a hagyományosan életképes nagy egyetemeket.

- Mi lenne az útja annak, hogy igazán versenyképessé tegyük a magyar kultúrát és tudományt a 21. századi Európában?

- Amellett, hogy a nagy központokban kellene összpontosítani erőforrásainkat, rendkívül fontos lenne, hogy szakítsunk végre az eltúlzott Budapest-központúsággal. Miközben az Európai Unió keretein belül lassan, de biztosan megtörténik Trianon egyfajta revíziója, lebomlanak az országokat elválasztó határok, az ország vízfejűségének is véget kellene vetni. Én városban születtem, városban élek, urbánusnak vallom magam, de ennek ellenére tisztán látom, nem vezet semmi jóra a túlságosan urbánus politika. A következő évek, évtizedek alapvető feladatainak tartom, hogy regionális beiskolázást valósítsunk meg a felsőoktatásban, s a kultúrában is - akár erőltetve, hatalmi akaratból - erősítsük a vidéki fellegvárakat. A tőke - a neoliberálisok vélekedésével szemben - soha semmilyen problémát nem fog megoldani a kultúrában, a magyar tudomány- és kultúrpolitika versenyképessé tétele a kormányzat, az illetékes tárca feladata kell hogy legyen.