Lendületben a Fidesz, Magyar Péter már nem vállalta a versenyt
A nemzet lelkiismerete: 25 éve hunyt el Sinkovits Imre
Ma huszonöt éve hunyt el a magyar színjátszás felejthetetlen alakja. Sinkovits Imre nemcsak a színpadon, de az életben is hős maradt.
Huszonöt éve, 2001. január 18-án hunyt el a magyar színjátszás egyik legmeghatározóbb alakja, akinek hiánya a mai napig érezhető űrt hagyott maga után a kulturális életben. Sinkovits Imre nemcsak a fővárosi deszkákon, hanem a szegedi közönség emlékezetében is a megalkuvást nem ismerő erkölcsi tartás és a művészi alázat örök szimbólumaként él tovább.
Amikor Sinkovits Imre nemet mondott a hatalomnak
A történelmi tények tükrében egyértelmű, hogy a színészóriás pályája elválaszthatatlan volt a magyar történelem viharaitól. Bár a fővárosban szavalta el 1956-ban a Nemzeti dalt, az a morális gerinc, amelyről Bessenyei Ferenc úgy nyilatkozott, hogy „nem törhetik el”, minden magyar színházszerető ember számára példaértékű, így a Szegedi Nemzeti Színház közönsége számára is. A rendszerváltás utáni közéletben ritkaságszámba menő következetességgel utasította vissza 1994-ben az 1956-os Emlékérmet Horn Gyulától. A gesztus nem puszta dac volt, hanem elvi kiállás:
nem fogadhatta el a kitüntetést attól, aki a forradalom leverése után a pufajkás karhatalom soraiban szolgált. Ez a fajta tisztaság az, ami a szegedi polgárok szemében is magasan a napi politika fölé emelte őt.
A tragikus hős
Művészi nagysága nemcsak a drámai szerepekben, hanem a komédiákban is megmutatkozott, gondoljunk csak a Tizedes meg a többiek ikonikus alakítására. Mégis, orgánuma és karaktere leginkább a monumentális szerepekben teljesedett ki. A Szegedi Szabadtéri Játékok monumentális színpada és a Dóm tér akusztikája mintha éppen az olyan kaliberű színészekre lett volna tervezve, mint ő.
Az ember tragédiájában nyújtott alakításai – legyen szó Ádámról vagy Luciferről – etalonnak számítanak.
Madách Mózeseként több mint hétszázszor lépett színpadra; olyan teljesítmény ez, amely a mai, gyorsan változó színházi világban szinte elképzelhetetlen.
Játékgyári munkásból a nemzet lelkiismerete
Volt azonban egy sötétebb korszak is: a Major Tamás-féle színházpolitikai bosszúhadjárat, amely évekre partvonalra szorította a művészt. Sinkovits azonban a játékgyári munka alatt is megőrizte méltóságát. Ez a fajta kitartás különösen rezonál a Tisza makacs folyásához szokott alföldi ember lelkületével:
a tehetséget el lehet hallgattatni ideig-óráig, de elapasztani nem lehet.
Amikor Verebes István vagy Törőcsik Mari a művész "tiszta tekintélyéről" beszélt, arra a minőségre utaltak, amely hiánycikké vált a modern közéletben. Sinkovits Imre sosem a saját nagyságát hirdette, hanem a szolgálatot – legyen szó a színpadról vagy a határon túli magyarság ügyének képviseletéről, amelyért diplomata-útlevelét is kockára tette.
Negyedszázaddal halála után, érdemes felidéznünk Agárdy Gábor szavait: ő volt a lelkiismeret. Sinkovits Imre életműve nem csupán archív felvétel, hanem ma is érvényes mérce. A kérdés már csak az: képes-e a mai kulturális közeg kitermelni és megbecsülni az ilyen egyenes gerincű óriásokat?
További híreink:
