Az autocrossra termett ember: Darázs Antal legendája

Jó rég volt, tizenhét éve – egy vasárnap ráérősen olvasgatok, s elém kerül a jóbarát legújabb sikeréről szóló híradás, évösszegző a 2004-es szezonról, s abban a rangot jelző három szó: országos bajnok, nyolcadszor. A cross ágazat hazai meghonosítója volt ő, Darázs Antal.

Akkor már majdnem három évtizede múlt, hogy az első riportot készítettem vele. Azóta is őriztem emlékként védjegyét: a csibészes mosolyát, a derűs arcát. Kellett is a derű a hivatásához, amely minden próbatétel után szinte a teljes újrakezdést követeli meg. Mert egy autocross-versenyben a gép olykor teljesen leamortizálódik, gazdája pedig az idegjátékba majd’ beleőszül.

Azon a téli napon a telefonhívásra nem válaszolt. Rokonától megtudtam, a család karácsonyi közös ebédjén se vett részt. Nem érezte jól magát. Hamarosan kiderült, nagy a baj. Műtét következett. Átmeneti javulás… Terveztem az újabb interjút a bajnoki győzelemről, meg a családi sikerről: leánya, Ágnes igazolta öröklött tehetségét, nyakába bronzkoszorú került, harmadik lett. De nem, túl korán nem akartam zavarni, csak erősödjön, aztán az emlékidézésre lesz idő. Hát, nem volt. Az utolsó beszélgetés örökre elmaradt. A remek sportoló emlékét idézem.

Hármas szaltó Szombathelyen

Az autocross az egyik legveszélyesebb: itt még a kaszni is nyitott, ha az autó bukfencet vet, vezetője a föld sarával találkozik. Ha nincs szerencséje, akár egy jókora kővel. Mint 1991-ben, egy vizesárok és a partoldal találkozásánál. Kényszerű kihagyás, kisebb betegség után tért vissza abban az évben. Sok esélyt nem adott neki a szakmai közvélemény. És mégis! Három külföldi versenyen remekül helytállt, majd sorra nyerte a hazai országos bajnokság futamait – a régi fényében tündököl, írta az újság. Aztán eljött a balszerencsés nap. A szombathelyi versenyen fölényesen vezetett, amikor egy bucka és egy lapuló kő megdobta, a buggy fölrepült, a levegőben kivágott egy hármas szaltót, aztán a földnek csapódott. Rohant az elsősegély-csapat. És mit látnak? Tóni egyszerűen kiszáll az autóból. Nem ő volt megtört, csak a gép.

A 125-ös Csepellel kezdődött

Mindig szeretett a lehetetlennel birkózni. És még akkor is, ha épp belegebedni készült a maga kitűzte nagy feladatba, nem hagyta el a csibészes mosoly. Ezzel oldotta fel a feszültséget. De honnét indult? 1946-ban született. A Balástya-közeli tanyán nevelkedett. Két műszaki érdeklődésű Darázs-fiú élt arrafelé, Antal és Ferenc – nem testvérek, csak névrokonok voltak. Életre szóló barátságot kötöttek. Egyek voltak a gyerekkori kis zsiványságokban is. Közös titkuk volt a motorkaland: más nem sejtette, de Tóni 11 évesen már meglovagolta a papa Csepel motorját. Őstehetség volt. Egyszer azért ő is hibázott, s azt egy fakerítés bánta. Volt piszkos nagy letolás! Aztán kap egy Panni robogót…

A gimnáziumban dől el minden

Az éles eszű kisfiú a Radnótiban tanul tovább, motorszerelő szakágon. A francia és német autógyárakat megjárt tanárai fölismerik készségét, felkarolják. Gokartot épít, azzal versenyez. Beér a tizennyolcadik évébe, jön a motocross, évtizedig tartó versenyláz a két kerék vájta kátyúk és a hatalmas ugratók vonzásában. Aztán a végső próba: a nálunk addig ismeretlen buggy-k, vasszöcskék hazai bevezetése. 1976-ban megépíti az első hazai crossautót, Melkus-Wartburg motor hajtja, minden más elemét a Földmíves utcai műhelyében készíti. Irány a kínzóterep… de itthon az egyetlen épített autó az övé. Benevez hát a csehszlovák futamra. Átesik a tűzkeresztségen. Hazajön, követőket tanít. Három év múlva már harmincöt crossautó szántja a péceli versenyen a dombokat, és minden harmadik pilóta szegedi. Köztük Szabó Péter, Darázs Ferenc, Darázs Antal, Dombi Imre, Nóbik Ferenc, Miskolczi István – a Tisza-parti terepautósport aranykorának emberei.

(folytatása a jövő vasárnap)
Várkonyi Balázs

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Béla