Hiszek! – a magam módján…

„Keresztény vagyok, de nem hiszek a feltámadásban.” „Hiszek Jézusban, járok jógázni, és elfogadom a reinkarnációt is.” „Pozitív energiákért imádkozom.” Ha ilyen, vagy hasonló mondatokkal találkozott már a kedves Olvasó, vagy maga is így vélekedik, akkor tudja, mi az a szinkretizmus, vagy brikolázs vallásosság.

A szinkretizmus egyáltalán nem új jelenség, de sem a keresztény egyházak, sem a nagy világvallások nem fogadják el. Ekkor ugyanis az ember a legkényelmesebb utat választja: különféle hitvilágok elemeiből összerak, összemos, összekever magának egy vallást, amely megerősíti vélekedéseit és elnyomja félelmeit. Egy kis kereszténység, egy kis buddhizmus, plusz-mínusz jóga, felrázva, nem keverve…

Akik nem csak keresnek

A katolikus – és általában minden keresztény – egyház minden ember és minden világvallás felé nyitott és tisztelettel fordul, hiszen minden világvallásban vannak tiszteletre méltó értékek – magyarázza

Kiss Imre

teológiatanár, a Szeged-Csanádi Egyházmegye általános püspöki helynöke. Közös pontokat is találhatunk, mint például az Aranyszabály: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Máté evangéliuma 7,12) Ezt az alaptételt valamilyen formában szinte minden vallás megfogalmazza. „Minden vallásban van egy tiszteletreméltó útkeresés, bizonyos igazságokat felismernek. Keresik az Istent, próbálják megérteni, megsejteni. A kereszténységben viszont nem az ember’találja ki’, hogy kicsoda az Úr, hanem Isten maga az, aki önmagáról beszél – ezt nevezzük kinyilatkoztatásnak” – mutat rá az atya. „A Mindenhatóról, a hozzá vezető útról és az ember sorsáról mi olyanokat tudunk, amit magunktól soha nem tudnánk. A hívő keresztény számára Isten egyedülálló módon megismerhető, mert az Isten emberré lett Fiában, Jézus Krisztusban” – teszi hozzá. Jézus pedig azt mondja, aki engem lát, látja az Atyát. (János evangéliuma 14,9). Istent megismerni Jézuson keresztül lehet, az Ő szavai, tanításai, élete példái mind kinyilatkoztatás. Krisztus pedig azt is mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János evangéliuma 14,6)

Akik nem tévelyegnek

Minden vallás ügyel arra, hogy az ő tanítása tisztán megmaradjon, és így adják tovább. Erre szolgálnak az úgynevezett dogmák, ami rosszul cseng a mai ember fülének, pedig nem jelent mást, mint egy ünnepélyesen nyilvánosságra hozott, és minden hívő számára kötelező hitigazság. Egy biztos tartalom, amihez ragaszkodunk, mert felismertük, vagy megértettük Isten által, vagy a Bibliából a Szentlélek vezetésével – fogalmaz Kiss Imre. A legtömörebb hitvallások (credo) a misében vagy az istentiszteleten hangoznak el, amelyek 12, illetve 24 mondatban összefoglalják a hit alapvető igazságait: egy Istenben hiszünk, a Teremtő Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben, örök életben, feltámadásban stb. A katolikus egyház 1992-ben adta ki Katekizmusát, amin 7-8 évig dolgoztak a világ legjobb teológusai a világ minden részéről összegyűjtött kérdések alapján. „Ezt az egyszerű falusi néni, vagy egy bíboros is elfogadja. Aki ettől tanításában eltér, az magától a mi hitvallásunktól tér el. Nem tudjuk tehát elfogadni, ha valaki arra hivatkozik, hogy ’hiszek a magam módján.’ A hitet az egyház közvetítésével kapjuk, ha valaki megkeresztelkedik, akkor az egyház hitében kereszteljük meg őt, és az egész egyháznak közös kincse ez a hitletétemény (depostium fidei)” – fejtegeti az atya. A keresztség hitvallásra történik, nem arra, hogy hiszek kicsit a buddhizmusban, a hinduizmusban és a kereszténységben is. Ez pedig nem terhes, kötelező korlátozottságot, hanem biztos alapot és utat jelent számunkra. „Nem tévelygünk és nem járunk homályban – tudjuk, merre megyünk” – hangsúlyozza Kiss Imre.

Más nézet, de ugyanaz a fa

Természetesen mindenkinek megvan a személyes hitélete és istenkapcsolata ezen belül, amely sokféle színezettel rendelkezhet életkortól, élethelyzettől, tapasztalataitól függően. Ezek árnyalatok. Olyan, mint mikor több fotós lefényképez egy fát: minden kép kicsit másmilyen lesz, de a fa ugyanaz – hoz egy példát a teológus. Az atya azt is elmondja, a mai kori szinkretizmus azért is divatos, mert a mostani felnőtt nemzedék nagy része eleve nem részesült rendszeres és módszeres, tematikus hitoktatásban. Innen-onnan csipegetett valamit, az iskolában is tanítanak már bibliaismeretet is, mellé ilyen-olyan könyveket megvesz, de nem volt kifejezett komoly képzés, ami nélkül könnyen előfordulnak a keveredések.

Akik meggyógyulnak

Mind bizonyos kisegyházak, mind a keleti vallási közösségek gyakorta ígérnek tagjainknak nemcsak odafigyelést, hanem testi gyógyulást is. Kiss Imre elmondja, a katolikus egyházon belül létezik a pünkösdi, szentlelkes, karizmatikus megújulás. A Szentlélek által adott karizmák ma is működnek, az egyházban is találkozunk gyógyulásokkal - élő, fiatalos, dinamikus közösségeiben. Önmagában a testi gyógyulások ugyan fontosak, de a kereszténység fő hirdetése nem a testi jóllétre, hanem az örök üdvösségre vonatkozik – persze ebbe beletartozik az egész emberi személy épsége, földi jólléte is. Jézus sokakat meggyógyított, de ezekkel mindig azt jelezte, hogy a legnagyobb bajtól, a kárhozattól, a pusztulástól, a haláltól vált meg az örök élet megszerzésével, és annak voltak bizonyítékai és előjelei a gyógyulások a konkrét ember iránti szeretet mellett. Kezdettől fogva az első kórházakat az egyház alapította a 4. században, betegápoló rendek, vagy szociális karitatív intézmények mindig és minden felekezetben voltak. Aki nem ismeri az egyházat, annak nem sok élménye van a szentségekhez kapcsolódó gyógyulásokról sem – emeli ki az atya. A katolikus egyház például gyakorolja a betegek kenetét, amely egy objektív adomány, nem kapcsolódik karizmatikus személyiséghez. Testi gyógyulást is gyakran eredményez, amennyiben az a személy üdvösségére szolgál, de lelkileg mindenképpen jótékony, megerősítő hatású. „Ezek nem látványos és szenzációs gyógyulások, de olyanról tudunk, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegek 15-20 évig élnek még a kenet után, vagy jelentősen javul az állapotuk. Reményt és látást kapnak, hogy mi a szenvedésük értelme” – összegez Kiss Imre atya. Végül arra is kitér, a kisegyházak közösségi ereje, létük egészséges kritikát és felszólítást is jelent a történelmi egyházaknak, hiszen a közösség mindenkinek igénye: ismerjenek, szeressenek, legyen feladatom. „A kapuk nyitottak, és rajtunk múlik. Mivel a történelmi egyházaknál sokszor több tízezres közösségekről van szó, csak úgy lehet megvalósítani a hívőkre való odafigyelést, hogy 10-20 fős csoportokból épül fel a nagy közösség. Jézus egyetlen parancsolatot hagyott: ’Szeressétek egymást!’ (János evangélium 13,34). Ezt pedig egyedül nem lehet megvalósítani” – zárja gondolatait az atya.