D. Tóth Kriszta-interjú: MTV, Lola és még egy regény

Az ELTE angol és média szakán végzett, Washingtonban „fertőzte meg" az újságírás, és a kislánya segítségével talált vissza az íráshoz. Ő D. Tóth Kriszta, aki kaposvári lányként meghódította a médiát. Televíziós karrierje a TV3-nál indult, volt az RTL klub szerkesztő-riportere, most az MTV Híradójában és a Panorámában dolgozik ugyanebben a minőségben. 2006-tól a Nők Lapjában jegyzi állandó rovatát „Lolával az élet" címmel, ami a kislányával megélt mindennapi csodákról szól. A cikksorozatból egy könyv is született: ezt november 7-én mutatták be a Somogyi-könyvtárban, ahová a SZEGEDma.hu is ellátogatott.

- Önt az emberek mint televíziós személyiséget ismerték meg. Kezdetektől erre a pályára készült?

- Eredetileg újságíró szerettem volna lenni, ezt már 16 éves koromban eldöntöttem. Mikor ösztöndíjasként az Egyesült Államokban tanultam, bekerültem egy újságírói kurzusra. Ott aztán végleg megfertőződtem a szakmával, így amikor hazajöttem, a felvételi tájékoztatóban azt néztem, hogy hol lehet újságírást tanulni. Írni szerettem volna.

- De mégis a képernyőre került.

- Amikor megkaptam az első ajánlatot a TV3-tól a szerkesztő-riporteri feladatkörre, nagy dilemma elé kerültem. De mivel egy olyan tanárom,

Elek János

hívott a média szakról tévézni, akit nagyon nagyra tartottam, és az a koncepció, hozzáállás is tetszett, amit képviselt, igent mondtam. Nem a képernyő, a hírnév lehetősége varázsolt el, és nem is a pénz. A döntésem mögött sokkal inkább az állt, hogy biztos voltam abban, egy komoly műhelybe kerülök, ahol nagyon sokat tanulhatok majd, és kiváló munkatársak fognak segíteni..

Lolával az élet

- Közel két éve már, hogy újra tollat, billentyűket ragad. Hogyan talált vissza az íráshoz?

- 2005-ben megszületett a kislányom, Lola, és elkezdtem írogatni egy babanaplót. Majd a Nők Lapja főszerkesztőjével,

Molnár Gabriellával

beszélgetvén szóba került a dolog, és ő azt monda, hogy talán érdekelné a magazint is egy hasonló hangvételű rovat. Miután megnézte az írásokat, azonnal visszahívott, hogy tetszik neki, vágjunk bele. Egy ember, egy anya nagyon őszinte írásai gyermeke fejlődéséről, mindennapjainak érdekes történéseiről, a nevelés tapasztalatairól, és mindez naplószerűen - nagyon eredeti és merész vállalkozásnak tűnt. Szerencsére az olvasók megszerették, olyannyira, hogy egy könyvet is megélt a dolog; már a második utánnyomásnál tartunk.

- Az újságírásba a washingtoni gyakornoki években szeretett bele. Később dolgozott Brüsszelben is. Ön testközelből tapasztalta, hogyan működik az angolszász vagy a nyugat-európai média. Megfogalmazhatóak tömören a honi és a külföldi különbségek?

- Nagyon tetszik, és mind a mai napig lenyűgöz, ahogy az angolszászok újságot írnak, a döntéshozókkal, politikusokkal viselkednek. Soha nem láttam még olyan angolszász világból származó újságírót, aki remegő térddel kérdezte volna bármilyen magas rangú interjúalanyát. Míg Magyarországon a politikai rendszerek változásaiból fakadóan nagyon sokáig nem lehetett úgy dolgozni, hogy ne remegjen a térded, vagy ne mondják meg előre, milyen kérdésekre kell számítani, mit kell kérdezni, addig tőlünk nyugatra folyamatosan fejlődött a demokrácia, s benne a szólásszabadság. Szerencsére most már nálunk is szabad a sajtó, de nyilván a tradícióból fakadóan van egyfajta "alapremegés", félelmi attitűd a mindenkori hatalommal, befolyásos emberekkel szemben.

Lefülelni a mellébeszélőt

- Ön akkor szerencsésnek mondhatja magát, hiszen már a pályája elején maga mögött hagyta ezeket a berögzült sztereotípiákat.

- Amikor elkezdtem az újságírással foglalkozni, még csak gyakornoki szinten, az USA-ban azt láttam, hogy ezt nem így kell csinálni. Határozott, bátor fellépés és szókimondás. Igyekeztem egész életemben ebbe az irányba mozdulni, és hát itt vagyok most is - szóval lehet Magyarországon is így dolgozni. Egy nagyon jó példa erre

Jeremy Paxmann,

a BBC tévériportere, aki 1997-ben, élő adásban tizenkétszer feltette ugyanazt a kérdést

Michael Howard

konzervatív politikusnak, miután Howard folyamatosan mellébeszélt. (

A kapcsolódó videó megtekinthető ITT - a szerk.

) Nálunk ha bárki megtenné ezt, mondjuk egy kormánypárti politikussal a közszolgálati médiában, biztos, hogy a fejére koppintanának.

- A BBC közszolgálati televízió. Hogyan tud mégis viszonylag függetlenül működni?

- Független közszolgálati televízió a magyar törvényi keretek közt nem lehetséges. A BBC máshogy finanszírozott, nincs hozzákötve a mindenkori hatalomhoz, a parlamenti többséghez. A magyarországi közszolgálati tévék a finanszírozás miatt ezer szállal kötődnek a politikához. A BBC-t a nézők fizetik, televíziós használati díjakból. Azt hiszem, ez évi száz font körüli összeget jelent családonként. Ezért tud ilyen kemény, szókimondó lenni és viszonylag független. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy vezessék be megint a TV-adót, de függetlenné és normatívvá kellene tenni a televíziózás támogatását. A másik nagy baja az MTV-nek, hogy tervezhetetlen. A televíziózás arról szól, hogy tervezni kell 3-5 évre, műsorokat, arculatot stb. Amíg egy műsorötlet képernyőre kerül, az legalább másfél év kemény csapatmunka eredménye. Most meg azt sem tudjuk, hogy a jövő héten mi lesz. Közel egy éve nincs elnökünk.

- Akkor talán egy új médiatörvényben megalkotják majd azt a finanszírozási, működtetési modellt, ami valóban politikától függetlenné teheti majd a közszolgálati televíziókat?

- Sajnos a mai politikai kultúra miatt egyik vezető elitről sem tudom elképzelni, hogy elengedné a tévék kezét.

Az érték, a profit és egy regény

- Örök kérdés: most akkor, hogyan és melyik televíziótól várjuk el, hogy értéket is közvetítsen a fiatal generációk számára, és ne csak erőszakkal, illetve más mocsokkal bombázza a serdülő agyakat?

- A kereskedelmi tévék profitorientált gazdasági társaságok. Nem lehet rajtuk számon kérni, hogy valóságshow-kat adnak, celebeket küldenek a dzsungelbe, hogy a kibeszélő műsorokban az ország alját, rossz viselkedési normákat propagálnak. Nekik a nézettség maximalizálása a céljuk. Persze, hogy bulvárhíradót adnak. Az más kérdés, hogy erre van-e igény, vagy ők formálták ki ezt az igényszintet. Egyébként ott is vannak elképesztően jó újságírók, akik kompromisszumot kötnek - minden tévés ember mögött is van egy-egy történet. Lehet nyavalyogni, hogy mi minden megjelenik a képernyőn, nekik azonban nem kell értéket közvetíteniük, nekik profitot kell termelniük. És,hogy miért pont ezekkel a műsorokkal tudják ezt véghezvinni, na ez megint másik kérdés. A tanulság számunkra mindebből az, hogy a közszolgálati tévéknek alternatívát kellene nyújtani, meg kellene szólítani azokat a fiatalokat, akik most a kereskedelmi tévék kétes értékű műsorait nézik. Sajnos ez nem olyan egyszerű.

- Miért?

- Vannak az MTV képernyőjén nagyon jó tartalmak, mint például a „Beugró", csakhogy a fiatalok nem tudnak az ehhez hasonló műsorokról. Ma még képtelen az MTV abból a skatulyából kitörni, hogy avítt, idejét múlt értékeket sugároz. Ez a csatorna arculatváltásának a kérdése. A közszolgálati tévéknek egy óriási marketingkampányra lenne szüksége, ami nagyon sokba kerül, ráadásul mindezt az adófizetők pénzéből kellene finanszírozni, és ez így már nagyon nehéz kérdés.

- A végén térjünk vissza Lolához. Lesz új könyv?

- Most, hogy visszataláltam az íráshoz, és a Jóisten adott valami tehetséget is mindehhez, újra felbukkant bennem egy „apróság", ami kikívánkozik. Amin most gondolkodom, az nem egy könnyedebb hangvételű könyv. Még nem merem azt mondani, hogy regény, de talán... Megvan már a kerettörténet. A mű édesanyám életét dolgozná föl, akinek igen keserédes mindennapjai voltak 1952 és 1997 között. Ez az időszak lesz a könyv alapja, de persze fikciós elemeket is szövök majd bele. Már régen álmodok mondatokról, jelenetekről.

Grecsó Krisztián

, egy nagyon tehetséges fiatal író, a Nők Lapja egyik vezető szerkesztője mondta egyszer, hogy van az a pillanat, amikor az emberből már annyira kikívánkozik a szöveg, hogy már nem lehet azt mondani, nem írom meg...