Száz éve volt: 1923 májusának harmadik hétvégéjén a magyar irodalom nagyjai Szegeden adtak egymásnak találkozót.
Költői matinéra jöttek, barátjukat, Juhász Gyulát köszöntötték alkotói jubileumán. Épp pünkösdkor – a szakrális ünnep meg a hitben élő ember ugyancsak passzoltak egymáshoz. És micsoda meglepetés várta a vendégeket! Kis híján szétfeszítette a tömeg a Belvárosi Mozit.
De volt egy másik hasonlóan jeles nap is a költő életében. Ugorjunk vissza negyedszázadot. A szegedi piaristák diákja felüti a városi lap pünkösdi számát. Megremeg: a Napló egyik oldalán ott a neve és a saját verse. Az addigi egyetlen, amit kinyomtatva lát. Ez volt a hivatásépítmény első téglája. Ezzel indult egy költői életút, keservesen nehéz magánéletbe ágyazva: hiperérzékenység, stabilitáshiány, szeretetvágy. Az önkép gyakran megbillent, szerencsére a helyrepofozásában mindig segítettek a barátok. Kivált két kivételes nagyság – és máris együtt volt a Kosztolányi-Babits-Juhász Gyulatriumvirátus. Irodalmunkban nincs tán még egy hármas, akik ennyire összenőttek volna.
Gyakorta időztek együtt Pesten. Meg Szegeden. A város számon tartotta találkozásaikat, hát hogyne, a korszakos tehetségek együttléte még a gazdag szellemi életű városban is esemény volt. És száz éve, 1923-ban adódott egy alkalom, amihez hasonlót nem látott a közönség: minden idők legnagyobb szegedi költőünnepe volt. Így tudósított az újság: „Ezer ember jelent meg vasárnap délelőtt 11 órakor a Belvárosi Moziban, ahol a modern magyar irodalom vezetőnagyságai jöttek össze Juhász Gyulát ünnepelni, huszonötéves költői jubileuma alkalmából. Soha még olyan áhítatos csönd és olyan felmagasztosult hangulat nem ült a Belvárosi Mozihelyiségében, mint ezen az irodalmi ünnepen.”
Jöttek sorban az írótársak: Móra Ferenc legelsőbb, aki az életét szimbolizáló mezei virággal köszöntötte az ünnepeltet, s a lap szerint „… a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal jutalmazta őket.” Aztán Kosztolányi érkezett e szavakkal: „Ő maradandót alkotott s könyvei az óriás könyvtárak azon a részén állanak, melyekben visszatérnek a korok a halhatatlanság utcájába.” Babits Mihály következett, majd József Attila, Szabó Lőrinc, és mennyien még, érkeztek a tisztelgő barátok Juhász Gyula asztalához, akiről József Attila írta: jött „az örök szeretetből”.
