A vízbevető elnevezés arra a Dombiratoson följegyzett legendára vezethető vissza, hogy a Megváltó feltámadásáról hírt vivő asszonyokat a sírbarlang körül álló katonák vízzel locsolták le, így akarták elhallgattatni őket, nehogy elhíreszteljék, milyen csoda történt. Az asszonyok azonban annál inkább hirdették, hogy Jézus feltámadt.
Bálint Sándor egyik főművében – Karácsony, húsvét, pünkösd – írja a locsolkodás szokásáról: „Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.”
Kosztolányi Dezső versében így jelenik meg a locsolkodás: „Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe / viszik a zavaros szagos vizet, / a lány piros tojást tesz el merengve…” A húsvéti piros tojásról szóló legendamese: imádkozni ment egy asszony a megfeszített Krisztus keresztfájához, ott letérdepelt, és a tojással telt kosarát maga mellé tette. Amikor Krisztus vére rácsöppent a hófehér tojásokra, valamennyi bíborvörössé változott. A régiek szerint ennek emlékét idézi a piros szín.
