Lépjünk a múltba. Menjünk vissza pontosan száznegyvennégy évet. 1879-et írunk, március 12-e van, Gergely napja, hajnali két óra. A városi ember még békésen alszik. Nem tudhatja, hogy a veszedelem, amit a vizek tudósai jósoltak, már itt van.
A jeles velencei mérnök, Paleocapa 33 évvel korábban írta le: „… a Tisza-szabályozás eddig elfogadott rendszere előbb-utóbb Szegedet öli meg.” Drámai jóslat! És ahogy múltak az évek, több kis jelzést küldött a folyó. 1879 kora tavaszán pedig már határozottabbat. Nagy szelek jártak akkor, fölkorbácsolták a vizet, a töltések pedig egyre gyengültek. Március első napján dagadt a folyó az addigi legnagyobbra.
A tudósok egyre figyelmeztettek; kétkedőből viszont sok volt. Mikszáth írja:
„Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.”
Hát, lett! Gergely napjának előestéjén a négylábúak gazdái észrevették, hogy a jószág nyugtalan. Kilenc óra tájban a városháza előtt egy ló keservesen felnyerített, mire a konflis gazdája megjegyezte: a ló is veszedelmet érez. És nemsokára kitört az iszonyatos vihar.
A katasztrófa bekövetkezik: Petresnél átszakad a gát, a víz alattomosan, hátulról támad. A hirtelen jött szélvihar is a hullámokat segíti. Az áradat betör a városba. Visz mindent, házat, csűrt, jószágot, embert. A vészjelző harangszóra a korszak ikonikus honvédtisztje, Pulz Lajos altábornagy azonnal hadrendbe szólítja csapatát. Ám a mostani ellenség nem a várt, ez szinte láthatatlan. A katonák annak előtte a végsőkig kitartottak a víztől fenyegetett gát védelmében, de azon a márciusi napon már csak egy maradt: menteni, akit csak lehet! Indulnak csónakokkal, pontonokkal. Utánuk tűzoltók, halászok, önkéntesek, iparosok, ladikos emberek.
A vészhelyzet hétköznapi hősöket teremt. Segítők indulnak mindenfelől, az elsők között Zubovics Fedor pesti huszártiszt a rohamcsapatával. Azonnal küldi embereit Makó, meg Vásárhely. Katonaönkéntesként a korszakos nagy festő, Csontváry is a mentők közé áll. És hivatalnokok, polgárok, közemberek. Himnikusan szép pillanat: mindenki jön, aki akár csak egy kicsi is segíteni tud. Látják, rettentő a pusztulás, csak tenyérnyi hely marad meg épségben, a Palánk térsége. Oda igyekeznek kimenekíteni, akit még lehet…
Megtörtént hát a katasztrófa, amit a szegedi ember csak így nevez már másfél évszázada: Nagyvíz. „Mily végtelenség tel el, mig megvirradt!” – írja Mikszáth Kálmán a Szeged pusztulása című hátborzongatóan hiteles riportkönyvében. Így folytatja: „És minek is virradt meg? A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak romjait.”
Tudjuk, az akkori pusztulás a múltba lökte vissza a várost. Ám ugyanakkor kikényszerítette a megújulását. De ez már egy másik, felemelő történet.
