Eljött az az éjszaka...

2002 éve ezen a napon hosszú vándorút ért véget Betlehemben. És egy életút kezdődött. A keresztények hite szerint az az út tart minden időkig.

A Római Birodalom messzi provinciájáról, a galileai Názáretből indultak. Keserves út volt. József, az ács kitartóan gyalogolt elöl, istrángon vezette a szamarat, annak hátán ült várandós asszonya, Mária. Igyekezniük kellett, mert Augustus császár parancsa szerint a népszámlálásra mindenkinek az ősi városába kellett megtérnie. Nekik a Jeruzsálemhez közeli Betlehem-Efratába. A jövendölés szerint épp abban az időben, és éppen ott születik meg a gyermek, a titokzatos „békesség fejedelme”, aki veszélyt jelent majd a császár hatalmára. Ezért volt a parancs: vizslatni, hogy ki lehet a „veszélyes” újszülött.

A vándorok megjárták Galilea dombjait, fölkapaszkodtak Szamária, majd Júdea vad, sziklás hegyeire, és nagy nehézségek árán, de elértek céljukhoz. Oda, ahol „eljön az az éjszaka”, amelyen a jövendölés szerint Megváltó érkezik a földre. A bibliai történet ismert: szállást keresnek, de nincs, aki befogadná őket. Az utolsó pillanatban egy barlangistállóban húzzák meg magukat. Mária gyermeke azon az éjszakán életbe sírja magát. A nyolcadik napon a keresztségben a Názáreti Jézus nevet kapja majd. A hívő ember erre emlékezik karácsony vigíliáján. Meg a próbákkal teli életútra, ami aztán kétezer év szellemiségére hatott. A miénkre, jelen időnkre is.

A hites és a nem hívő ember ünnepében a közös: ki-ki az utánunk jövőkre figyel. Mert a karácsony gyermekünnep. A szűkebb vagy tágabb környezetünkben pedig bizonyosan él gyermek, aki, bár nem vált meg minket, de továbbviszi, amit mi elkezdtünk. A gyermek, a mindenkori védtelen gyermek – maga a „békesség fejedelme”.

(Borítókép: Jézus születése, Giovanni Battista Pittoni, Velece, 1687-1767)