A Család Napja van. Régi emléket idézek. Úton vagyunk, a cél Csíksomlyó. Előttünk is, utánunk is sokaság, mintha mindenki épp arrafelé tartana, araszoltunk hát. Dudaszóval köszöntjük a gyalogos zarándokokat, Zsófi lányom lelkesen integet, zászlólendítéssel felelnek.
A csibai elágazónál vagyunk, már nincs sok hátra. Ekkor az út szélén valaki jelez. Megállunk. Férfiember kéri, vinnénk el a feleségét meg a kislányát, ő a nagyobbakkal gyalogol, de a kicsi nem bírja. Hát hogyne vinnénk! Bekucorodnak a hátsó ülésre, az apa meg a csapatnyi gyerek istenáldját mond. A cserfes kislány rögtön mesélni kezd. Erzsike a neve – mondja –, de mindenki csak úgy hívja, hogy Csöre, hát mi is úgy hívjuk. Zsófi azonnal szót ért vele, megbeszélik a világ – értsd: az otthon-iskola-otthon retúrjárat dolgait. A lányka eldicsekedik, a második osztály végét járja, szépen ír és olvas, számítógépezhet is, de csak az iskolában, mert otthon nincs mivel.
Megérkezünk. Címcsere. Búcsúzás. Ha jövőre is eljönnek – mondja a lányka –, itt találkozzunk, a templomkapunál. Így lesz, feleljük, és Zsófi arcán látom, kár, nagy kár, hogy ennek csekély a realitása. Bár… Lehet, hogy mégsem? Két hét telik el, levél jön Csörétől. A levélben részletesen bemutatja az övéit, a végére írja: ez az én Családom. A család szó, akár a személynevek, nagybetűvel! Megóvó közösség, biztonságos fészek.
Ez a kislány jó helyre érkezett. Nem úgy névrokona, a Móricz-regény főhőse, a Kadarcs szomszéd – Szennyes Zsaba Mári – Verő mutér háromszögben kínlódó „állami” Árvácska. Egy ízben gazdái azt a kis Csörét, mint már oly sokszor, borért a kocsmába szalajtják: „Most is csak elindult az úton a nagy demizsonnal, még üresen is nehéz volt, tízliteres, hasas kövér üveg. Be volt fonva vesszővel, volt két füle, így valahogy lehetett cipelni.” Csöre-Árvácskát meglátja egy fiatal városi pár, rácsodálkoznak a metsző hidegben didergő lánykára, kifaggatják, s a végén kérdik: „Ha nincs anyja, kije van? Mostohája ugye? – Nem. – Hát mi? – Nem tudom. Akik vernek.”
Az „akik vernek” és az „én Családom” közti szakadék két partja között vajon emberi mértékkel megbecsülhető-e a távolság?
A mai nap 1994 óta a családok nemzetközi napja: a megfogalmazott szándék szerint figyelemfelhívás ez a legkisebb, de legfontosabb társadalomépítő közösségre. Néhány éve Sárospatakon, egy szakmai találkozón jegyeztem föl a családvédők felelősségét legszemléletesebben összegző mondatot. Egy tudós ember, családkutató fogalmazott így: ha tétlen maradok, nem fogok tudni az utódaimnak elszámolni. És egyszer majd a kisunokám, Emma szemébe kell nézni…
