Hadikarácsony hegycsúcsok közt, felhők magasában, 1916

Cikkünk frissítése óta eltelt 5 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A fényképen hatalmas mozsárágyú, az I. világháborúban ismertté lett félelmetes Mörser. Karácsony van, a csata szünetel, a katonák is pihenőben, idő lesz még a harcra. Hát persze, lovagiasabb korban ez természetes: az ünnep tisztelete mindent felülír.

A vi­lág­tör­té­ne­lem­ben va­ló­szí­nű­leg nem ta­lá­lunk má­sik pél­dát ar­ra, hogy éve­ken ke­resz­tül akár 3500 mé­te­res magas­ság­ban hú­zó­dott a front­vo­nal – írja Isonzó – Doberdó – Caporettó című tanulmányában Ungváry Krisztián. És ahol a harc dúlt, a karácsonyünnep is ott várt a katonákra.

Százöt éves emlékkép

A fotón a háború természetes kellékei, a harci eszköz, na és a harcosok. Ráadásként ezúttal egy szokatlan tárgy is: az ágyú talpazatán kis csenevész, dísztelen fenyő. Békejelkép. Szeretetszimbólum. A katonák biztosan elénekelték a legszebb karácsonyi dalokat. Valaki tán ünnepköszöntőt mondott, közben a szeretteik körül forogtak gondolataik. Csak azt nem tudták, hány karácsony telik el a smaragdzöld folyó mentén magasodó, amúgy varázslatos, de most félelmetes hegyek közt. Tömörkény István a Meddig tart még? novellában a sebesült tüzért idézi: „Karácsony előtt vége lössz… Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.” Imádkozzatok karácsony estéjén, a béke közelebb van, mint remélnétek – írja a frontra egy rokon. Hát, nem egészen úgy alakult.

Őrület kínja futkároz az idegeken

Az Adige és Isonzó közti hegyekben 700 kilométeres frontvonal. Szinte járhatatlan terep. Kolozsi Ádám egy katona frontvonalról küldött leveléből idéz: „Őrület kínja futkároz az idegeken – írja Szabó István –. Itt előttünk a falu nem is romok, hanem kőrongy csupán. Hátulról új hullámok nyomják az előretántorgót, aki még él az elsők közül, halálra vált arccal, idegsokkos reszketéssel igyekszik vissza, minél hátrább, minél előbb a fedezékbe.” A félelemről szól ez. Hogyne félnének! Jó kétszeres túlerő. Ráadásként ott „az alföldieket békeidőben is elrémisztő ormok”. Igen, ahogy a történész írja, a 3500 méterrel is meg kell birkózni.

A doberdói fa: a tanú

Ott, a San Michele-hegy vidéke, ahol a császári és királyi 46-os szegedi ezred küzdött, maga volt a halálzóna. Egy magányos szederfa állt ott. Tanúja mindennek. A hadtestparancsnok naplójában szinte jelképpé magasztosul. „A teljesen rommá lőtt templomnál áll a 46-osok haldokló szederfája, ellentámadásoknál irányul használtatik, számos olasz és saját golyó ütötte már át, számos gránátszilánk hasította fel szegény haldokló fát. Valami különös ragaszkodás fűz engem a mind silányodó jószághoz, hiszen sorsa egy a mienkkel, mert ott áll haldokolva, haldokló szegedi hőseim között, sebeit hőseim vére sem tudja behegeszteni. Tán a mi sorsunk jelképe vagy te szegény fácska?” Tucatnyi véres ütközet zajlott szűk három év alatt, s a magyar és osztrák erők minden támadást visszavertek. Igaz, végül a túlerő győzött – de a példaadó kitartás az ellenfél tiszteletét is kivívta. A kiszáradt szederfát ma a Móra Múzeum őrzi. A legenda megéledt, a népi emlékezet a magyar katonai szellemet a folklór részévé tette, és üzeni: a helytállás és hősiesség jelképe a doberdói fennsík.

(Borítókép forrása: Fortepan)

Előző sztori

Bezárt sportpályák: Egyetemi stadion az Ady téren

Következő sztori

Miért van annyi szavuk a hóra az eszkimóknak?