Megugrott a fatutaj: veszélyben a magyar-jugoszláv barátság

1955 nyarán, egy júliusi éjszakán szörnyű dolog történik Szegeden: a gőzfűrészüzemnél elszabadul az ország keleti szegletéből leúsztatott hatalmas fatömeg. A tutajjá rendezett, feldolgozásra váró 250 köbméternyi gömbfa – pusztító erő! – az épp visszatestvériesedett Jugoszlávia felé indul.

Akkor lett vége a hét évig tartó láncoskutya-korszaknak. Egykor ezt gúnynévként Rákosiék aggatták Tito marsallra, éljenezve, hogy a jugoszlávok hősét s egész „elhajló” kommunista pártját Sztálin kiebrudalta a Kominformból, a balos nemzetközi szervezetből. 1955 májusában viszont Hruscsov pártfőtitkár visszacsábítja a jugókat a közös pártakolba. A magyarok igyekeznek gyorsan elfeledtetni, hogy kitől származik „az imperialisták láncos kutyája” titulus. Egyvalaki persze sosem felejt: Tito…

Ma már legenda

No hát, ebben a rendkívül kényes helyzetben történik a tutajkatasztrófa. A tiszai faúsztatás évszázados múltú, az erre alapozott ipar ősidők óta virágzott Szegeden. Több száz kilométerről eresztették le a fát a tutajosok, akik szinte a folyón éltek. Amikor a Lippai fűrészüzem, a Ládagyár meg a többi cég kiszorult a fősodorból, a faúsztatás megszűnt. A tutajosokkal együtt egy életforma tűnt el.

De ekkor, az ötvenes években még javában megvolt. Ritkán előfordult tutajszökés, ám a gyakorlott vízjárók elkapták a csellengőt. Kivéve, ha éjszaka jött a baj. Ami lehetett volna akár valóságos katasztrófa, mint ez a példabeli eset is: ha a jugoszláv fél provokációnak veszi, az veszélybe sodorja a hét év utáni megbékélést. Azt, hogy ismét – úgymond – édestestvérek a jugók. Hogy a szabadkai rokonokat már nem kell letagadni. És keblünkre ölelhetjük – na, csak egy kicsit! – a teljes délszláv népséget, mindenestül.

Hát, ilyenkor tényleg nem szép dolog kétszázötven köbméter fát orvul ráküldeni a szomszéd országra, a mit sem sejtő barátokra.

Fatutaj, mint fegyver

A Délmagyar bizarr felütése szerint „Szegedre sötétség borult, csak a csillagok hunyorogtak az égen, s fürdették fényüket a Tisza vizében. Az áradó öreg folyó partján — ott ahol a Gőzfűrész áll — elbóbiskolt a jó öreg Szép Lajos bácsi, a fatutajok őre. Ő vigyázza éjjel-nappal az összekötözött és tutajjá alakított gömbfákat. Amíg Lajos bácsi aludt, az áradó és roppant erejű víz elszabadította az egyik kikötött tutajt és sodorni kezdte.”

A szökevény majdnem letarolja a Szabadság fürdőházat. Az öreg felriad, látva, hogy egy tutaj „megugrott”, felhúzza a nyúlcipőt, rohan a parton, de hiába. Retteg: mi lesz, ha a fatömeg hajót süllyeszt el s emberéletet olt ki? Vagy ha a jugó elvtársak provokációnak veszik, hisz ennyi fa akár bombaként viselkedhet… akár fejek hullhatnak emiatt! Riasztják a révkapitányságot, csónakkal üldözőbe veszik a tutajt, de hiába, az elhagyja a Boszorkányszigetet, aztán a jugoszláv határszakaszhoz ér. A Gőzfűrészüzem főnökei ekkor széttárják kezüket, s megadóan várják a politikai válaszcsapást. De napszálltakor végre megnyugtató telefon jön: a jugó határőrök a martonosi folyókanyarban az elcsámborgott tutajt elfogták, s azt hajlandók visszaszolgáltatni.

Önkéntesek „veszélyes” feladatra

Utánozni se tudom a Délmagyar lelkendezését, stiláris magasztosságát, ahogy a határokon átnyúló bátor, valósággal hősiesnek tetsző akcióról beszámol. Már-már gyanús: nem lehet, hogy tényleg provokációra gondoltak először a túloldalon? De mindegy is már, hiszen a kényes diplomáciai feladat első része teljesítve, a minden lehetséges testület bevonásával zajlott egyeztetés eredménye: indulhat a csapat a tutajért. A feladat „súlya” miatt természetesen csak önként jelentkezők, s a legelső, ahogy illik: „Szeles György elvtárs, a Gőzfűrész üzemi párttitkára”. Meg még több elvtárs. Az újságcikk szerint a jugoszlávok barátságosak voltak, a formaságok elintézése után a felek lelkesen búcsút intettek egymásnak, aztán: „Szelte a vizet a vontató, úszott a tutaj utána. És magyar vízre ért.” Ámen.

Várkonyi Balázs

Kiemelt kép: szegedpanorama.hu