Vélemény

1914 elátkozott két napja

1914 elátkozott két napja

2021. július 31., szombat
1914 elátkozott két napja

Az a szomorú nyár… Régi idők emlékei járnak a fejemben. Olyan emlékek, amelyekről nincs valódi képzetem, nem is lehet, mert nem éltem azokban a régi időkben. De olvasmányok égették belém. Mindjárt itt egy mondat. „Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel.” Zseniális Kosztolányi-gyorsfénykép. Igazi békebeli. Mégsem az, aminek látszik: nem az idillt festi föl. A megrendítő kisesszé – Kosztolányi Dezső: Az a nap – a boldog nyártól a szomorú nyárig tartó ívre feszül. Mert az az 1914-es végül a múltszázad-elő egyik legfájdalmasabb nyara lett.

Vegyük Márai Sándort, az Egy polgár vallomásai részletét, ugyanarról. „Olyan bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután… Apám szivarozva üldögélt, a tornác korlátjának dőlve, sujtásos házikabátjában, s az alispánnal beszélgetett. Fenn, a forrás mellett, a fogadó vendéglőjében ünnepnapi söröző kirándulóknak húzta a cigány.”

Aztán hamarosan vége is lett „nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek”. Mert az a nap június 28-a volt. A kettő közül az egyik elátkozott nap. Még mindig Márai: „Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban és levelet adott át neki. Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca.”

Valami olyan megrendülést fejezhetett ki az a gyászkeretes halottfehér arc, mint a szemtanúé, aki átélte, ahogy a badeni üdülőparkban korzózó vidám tömeg egy pillanat alatt megdermedt, amikor a zenepavilonból áradó muzsika megszakadt. Mert annak békeidőben sosem szabad megszakadni. De megtörtént, mert az az átkozott nap június 28-a volt, Szarejevóból pedig megérkezett Badenbe is a sürgöny, és az emberek tudták, bajt jelez, ha a zene belehal a némaságba, erről a némaságról pedig már Stefan Zweig írt, s az ő víziója közös volt Kosztolányiéval, hisz k.u.k.-sorsközösség, natürlich.

Pontosan egy hónap telik el, már július van, 28-a, amiről Kosztolányi Dezső kivetíti nekünk a nyári vendéglők képét a töltött paprikával – de annak a mondatnak van egy előfutója meg lezárója. Ami a két elátkozott napra ráüti a fekete pecsétet. „Az a nap, melyen megtudtuk, hogy háború lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér! Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyűségről és patyolatfehérségről, amilyennek az a kenyér rémlik a kukoricakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapítani, hogy nemigen ettek az emberek. Sokan felugráltak, és megvévén a délutáni lapokat, szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gumiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kísérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a körúti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorba fogú, sárga szájú, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét, és beleásított a világba. Ez még a béke volt.”

Várkonyi Balázs

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.