1914 elátkozott két napja

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Az a szomorú nyár… Régi idők emlékei járnak a fejemben. Olyan emlékek, amelyekről nincs valódi képzetem, nem is lehet, mert nem éltem azokban a régi időkben. De olvasmányok égették belém. Mindjárt itt egy mondat. „Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel.” Zseniális Kosztolányi-gyorsfénykép. Igazi békebeli. Mégsem az, aminek látszik: nem az idillt festi föl. A megrendítő kisesszé – Kosztolányi Dezső: Az a nap – a boldog nyártól a szomorú nyárig tartó ívre feszül. Mert az az 1914-es végül a múltszázad-elő egyik legfájdalmasabb nyara lett.

Vegyük Márai Sándort, az Egy polgár vallomásai részletét, ugyanarról. „Olyan bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután… Apám szivarozva üldögélt, a tornác korlátjának dőlve, sujtásos házikabátjában, s az alispánnal beszélgetett. Fenn, a forrás mellett, a fogadó vendéglőjében ünnepnapi söröző kirándulóknak húzta a cigány.”

Aztán hamarosan vége is lett „nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek”. Mert az a nap június 28-a volt. A kettő közül az egyik elátkozott nap. Még mindig Márai: „Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban és levelet adott át neki. Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuth-szakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca.”

Valami olyan megrendülést fejezhetett ki az a gyászkeretes halottfehér arc, mint a szemtanúé, aki átélte, ahogy a badeni üdülőparkban korzózó vidám tömeg egy pillanat alatt megdermedt, amikor a zenepavilonból áradó muzsika megszakadt. Mert annak békeidőben sosem szabad megszakadni. De megtörtént, mert az az átkozott nap június 28-a volt, Szarejevóból pedig megérkezett Badenbe is a sürgöny, és az emberek tudták, bajt jelez, ha a zene belehal a némaságba, erről a némaságról pedig már Stefan Zweig írt, s az ő víziója közös volt Kosztolányiéval, hisz k.u.k.-sorsközösség, natürlich.

Pontosan egy hónap telik el, már július van, 28-a, amiről Kosztolányi Dezső kivetíti nekünk a nyári vendéglők képét a töltött paprikával – de annak a mondatnak van egy előfutója meg lezárója. Ami a két elátkozott napra ráüti a fekete pecsétet. „Az a nap, melyen megtudtuk, hogy háború lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér! Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyűségről és patyolatfehérségről, amilyennek az a kenyér rémlik a kukoricakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapítani, hogy nemigen ettek az emberek. Sokan felugráltak, és megvévén a délutáni lapokat, szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gumiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kísérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a körúti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorba fogú, sárga szájú, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét, és beleásított a világba. Ez még a béke volt.”

Várkonyi Balázs

Előző sztori

Történelmi méretű idegenforgalom bonyolódott le belföldön július 24-én, Szeged azonban kevésbé jól teljesített.

KÉPGALÉRIA!
Következő sztori

Királylányok és királyfiúk foglalták el a Stefániát