Valaki

Csönd, éjszaka. Kicsi és nagy javában alszik. A parasztrokokó stílusú óra kattogása hallatszik csak, nappal észre se venni, pedig egyvégtében szolgál, teszi a dolgát, minden másodpercben finom katt’. És kész. Amúgy néma. De mégsem, mert az éjfél utáni mély csöndben, lám, megjön a hangja, vagyis hát ugyanolyan az, mint napközben, csak ilyenkor nem nyomja el semmiféle külső zaj a diszkrét kattanást.

És akkor váratlanul felhangzik egy szó: Valaki!

A kisfiúcska jó hangosan jelez. Nem cizellálja, csak röviden tudatja, segítség kellene. Valaki – így mondja, mert nem tudni, ki megy majd oda hozzá, anyja, apja, netán a testvére. És a „valaki” mindig érkezik, pillanatokon belül. A kívánság sokféle lehet, rossz álom után megnyugtatás, derékaljban a gyűrődés elrendezése, egy korty szomjoltó víz; vagy kisdologra kikísérés – hiszen sosem tudni, mi ólálkodik épp azon a párt méteren a fürdőszobáig, hiába, az éjszaka nemcsak hosszú, de ijesztő is egy efféle kisembernek.

Az idő telt, néhány hónap, vagy tán egy év is elmúlt, és a segélykérő jelzés, a Valaki! egy éjszaka átalakult. Attól fogva ez vette át a helyét: Mamán. Sürgős, esetben kétszer: Mamám, Mamám! Hát persze, tíz segélykérésből kilencszer sosem más hallotta meg elsőre: az édesanyja. Jószerével mindig ő. Így lett az a Valakiből a Mamám. Felnőtt korára ez lett a megszólítás – nem anyu, nem, mindig csak: Mamám! Az örök Valaki.

Előző sztori

Galgóczi: Minden oltóanyag hatékony és megvéd a kórházba kerüléstől

Következő sztori

Zöldfarsang

Legutóbbi hasonló cikkek