És eljön az ég felhőin…

Dél-Bácskában, a történelmi Sajkásvidéken, Zablyától nem messze van egy nevezetes település: Boldogasszonyfalva. A szerbeknek Gospodince. Azon a húsvétünnepen a felkelősereg a falu bevételére készül. A császárhű védők többségben vannak, de az ostromlókat, mint később nyilvánvaló lesz, segíti az elszántság, meg a véletlen.

A támadásra készülő egységek közt ott van a szegedi honvédzászlóalj. Parancsnokuk a hadvezetéstől azt kéri, ők lehessenek a támadásban az elsők. Így is történik. És amikor rohamra indulnak, váratlan vezényszó jön; erre a katonák soraiban felharsan a templomi ének: Föltámadt Krisztus ez napon. Az egész zászlóalj üdvrivalgásban tör ki, alleluját kiáltanak, és szinte önkívületben rontanak rá az ellenségre. Véres közelharcban beveszik a védősáncot. Lázas küzdelemben visszahódítják a települést.

Szép ez a történet, mint minden legendamese. Üzeni a végső győzelem hitét. Ahogy ma este a vírusválság miatt néptelen templomokban felhangzó ige is – mert a szertartás meglesz, a pap és az asszisztencia a helyén, az orgonista is. És érkezik majd a katartikus pillanat: a istendicsőítő Glória felhangzásakor kigyúl minden lámpa, a sötét templombelső felfénylik, megkondul a nagycsütörtök óta néma harang, és az orgona hatalmas hanggal adja hírül: a sírbarlang már üres, legyőzetett a halál. A keresztények kétezer éves hite szerint: aki most elment, egyszer visszatér, ahogy Márk evangélista írta: „…eljön az ég felhőin”.