Karácsonyi gondolatok

Cikkünk frissítése óta eltelt 1 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A reggeli kávém mellől kinéztem az ablakon és azon gondolkodtam, hogy mit is írjak az e-heti cikkemben. Kilestem a ködös reggelbe, elnéztem a kis cinegéket és tengeliceket, ahogy légtornáztak a szemközti fa és a balkon korlátján lévő madáretető közt. Egyikük vidáman pattogott a karácsonyfán, amely várja, hogy feldíszítsem. A budai hegyek eltűntek a misztikus párában és a szemközti házak kéményfüstje mögött.

Furán más így, felnőtt fejjel várni a karácsonyt. Mennyivel más volt az ünnep varázsa gyermeki szívvel. Denveri barátom, Gerry küldött egy e-mailt régi fotókkal. Az egyiken egy játék pisztoly van, egy ezüstszínű Colt, amelybe szalagpatront kellett tenni és westernhőseinkhez méltón vagy száz lövést le lehetett adni. Pont olyat kaptam egyszer karácsonyra a hozzá való díszes cowboyövvel és pisztolytáskával. Boldogan rohangáltam a karácsonyfa körül és lövöldöztem a vad rézbőrűekre, akiket persze csak én láttam, de bizonyára gyermeki fürtjeimből akartak skalpot gyártani.

Na, kicsit előrerohantam, hiszen az ajándékok kicsomagolása előtt azért volt sok-sok izgalom és várakozás. Szüleim vagy nagyszüleim kicsalogattak a konyhába és rám bíztak valami apró feladatot, amivel elterelték a figyelmemet, és egyszer csak titokzatos fények ragyogtak fel a nappaliban, megéreztem a csillagszórók semmihez sem hasonlítható illatát, megszólalt egy csengettyű és én pár másodperccel ismét lekéstem a Jézuskát, akárcsak az előző években is.

Persze énekelni is kellett, amit nagyon szerettem, mivel sokkal izgalmasabbak voltak a becsomagolt ajándékok a karácsonyfa tövében. Ám előbb még a családi vacsorán is túl kellett lenni. Nagymamám a féltve őrzött, a háborút is túlélt meisseni porcelántálakban hozta be a franciasalátát és a kaszinótojást, rotyogott a halászlé, repedt a bejgli és akkor fel sem fogtam, hogy milyen csodás dolgot élek át egy szerető családban. Egyke voltam és fiú, naná, hogy a Colt és a kisautók voltak a perfekt ajándékok, sőt egyszer kaptam indián fejdíszt is és egy műanyag tomahawkot. Tudom, minden liberális genderszakértő megbolondult volna az ilyen ajándékok láttán, de a politikai korrektség helyett akkor örömet akartak szerezni a gyerkőcöknek. Másnap a szomszéd gyerekekkel dugós puskával és szalagpatronos fegyverekkel felszerelve indultunk leopárdvadászatra a havas kertben. A leopárdokat nem teljesen önszántukból játszó cirmosok fejvesztve menekültek a Jézuska által felfegyverzett csapatunk elől. Ennél csak a lejtős utcákon való szánkózás volt királyabb. Kedvenc szakaszunk a „Halálkanyar” volt, ahol brutális esésekkel oldottuk meg a fékezést, nehogy bekapcsolódjunk a főút forgalmába. A gipszet mindig büszkén viseltük és vad történeteket meséltünk hozzá. Jó volt este átfagyva hazamenni és érezni törődést és a szeretetet. Fura, hogy akkor mennyire szerettünk volna minél előbb felnőtté válni, nem is sejtettük, mit hagyunk örökre magunk mögött.

Szóval itt ülök a konyhában, nézek ki a télbe és nem tudom, mit írjak. Lehet, csak annyit fogok, hogy boldog karácsonyt!

Georg Spöttle

Előző sztori

Egy pécsi virológus szerint újrafertőzhet az, aki már átesett a koronavíruson

Következő sztori

Az év egyetlen Szeged–Veszprém bajnoki meccse következik

Legutóbbi hasonló cikkek