Egykor volt gyerekcsodáról, a Kenyér világnapján

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 hét, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Várkonyi Balázs írása.

A kicsik áhítattal nézték: a pékkocsi megérkezett, előkerültek a barna hajú, gyönyörű kétkilósok. Az elsőt Manci néni kézbe vette, surrogott a kés, a kenyérhéj meg szinte harsogott, a kiporciózott darabok a Record mérlegre kerültek, a boltos asszony mindenkiről tudta, mennyi kell, egy kilónál többet csak a tehetősebbje vett, a családosok többségének egy kiló, másoknak fél-, a magányos öregeknek negyedkilós volt a szokásos adag. Spórolt mindenki, hát persze, szegény világ volt az.

De annak a szegény világnak is megvoltak az örömteli pillanatai. Ilyen volt ez az imént elbeszélt is, amikor megjött a kenyérrel a dobozos Robur. Érkezésére délelőtt tizenegy tájban a kisbolt megtelt azokkal, akik ragaszkodtak a mindennapi friss sütéshez. A bicebóca fuvaros bevonszolta a hatalmas, négyszögletes vesszőkosarat, a helyiségben mennyei illat kezdett terjengeni. Manci néni napjának legörömtelibb percei voltak ezek.

Különös tisztelettel bánt a kenyérrel. A szomszéd kisrácot, Kalla Pityut egyszer nyakon csapta, amikor az eldobott egy fél karajt. Isten ellen való vétek! – mondta. De ha látta, hogy a szegény sorsú gyerek sóvárogva bámul a kirakat előtt, behívta, szelt egy jókora karajt, a hatalmas tömbben lévő zsírból megkente, s a mindig éhes Pityu a cukros zsákra telepedve befalta.

Mi volt az ünnepi menü? – kérdezte egyszer, a karácsonyünnep után az egyik lánykától. A kis Andrea csak nézett rá, szeme kikerekedett. – Hát mit ettetek szenteste? – A gyereklány így már értette. – Ja? Bundás kenyeret. Az jó! – mondta Manci néni –, a kenyér a legfontosabb, ha az van, minden van. A szíve azért összeszorult: ünnepkor más is kerülhetne az asztalra. De Andi családjának ritkán került…

Homokvilág jeles kenyérsütő asszonyainak egyike volt az, aki így emlegette magát, ha tudománya iránt érdeklődtek: Én, molnárok gyermeke, született Vízhányó Erzsébet Juliánna… És mesélt mestersége titkairól. „Már kicsi koromban is ott bambulgattam jóanyám mellett, amikor gyúrt, dagasztott, a véknyát mindig én szakajtottam, a lapossát cirógattam.”

Ezt, úgy mondta, minden lány az anyjától tanulja, aki elmulasztotta, jobb, ha nem is fog hozzá. És szigorúan figyelmeztet: „Páválkodók ne kísértsék Istent ilyen foglalatossággal.” A kovászkészítés, a kelesztés-dagasztás-porciózás részletei után következik az, amin minden múlik, ahol mindent el lehet rontani: a sütés. Ehhez kell igazán a tudomány! „Még mielőtt keminczébe veted, cirókáld tollal, vizes híg tojásfejérivel.” De kell az égiek áldása is: „Keresztet vess rá illően. Hints rá keveset a Háromkirályok vizéből, csak néhány csöppet, de abból, amit Vízkörösztkor szenteltek.”

Az is nagy titok ám, hogy milyen legyen a kemence tüze. „Minden oldalról a láng legeljen, lebbenjen. Ha fűlik, szakasztasz, a tüzet gondosan széttaszajtva bevetsz. Bábát szúrni ne feledd! Ha nem fogja a bevetés, lángolót rágyújtod, ha túl sok, nyitod, tüzet lenyomatod. Aztán ha már jól sülni látod, kirántod, fenekét megvered. Ha reng, mosdatod, cirókálod, visszaveted kicsit, majd kifele.”

„S egyszer csak lapáton előjön a kenyér” – ezt már Tömörkény István írja. – „Friss, illatos. Tíz hónap munkájának első eredménye ez.”

Igen: a búza elvetésétől az új kenyérig sok idő, és a gabonaművesség, a malmos mesterség meg a péktudomány egyaránt kell. Illő, hogy ma rájuk, e mesterségek művelőire is gondoljunk. Mert október 16-a van, s ez a Kenyér világnapja.

Előző sztori

Többnyire erősen felhős idő várható helyenként gyenge esővel

Következő sztori

Még mindig munkahelyeket védenek a gazdaságvédelmi akcióterv bértámogatásai

Legutóbbi hasonló cikkek