Náray Tamás: A művészetem feladata, hogy gyönyörködtessen

Náray Tamás divattervezőnek pénteken este 6 órakor nyílt kiállítása a Reök-palotában. Ám interjúnkban nem csak a festményeiről, hanem új könyvéről és a Szegedi Szabadtéri Játékokon történtekről is beszélt.

‒ Önt leginkább mint divattervező ismerni. Hogyan került az ön életébe a festészet?

‒ Már több, mint 20 éve festek, csak eddig nem volt köztudott. Gyermekkoromban képzőművész szerettem volna lenni, azonban abban az időben mások voltak a szülői elvárások. Úgy tartották, egyáltalán nem biztos, hogy a művészetből meg lehet élni. Ruhatervezőként kiélhettem magamból mindent, ami a pillanat művészetéről szól, viszont hiányzott egyfajta mélység, amit a képzőművészetben találtam meg.

‒ A két világ, a ruhatervezés és a képzőművészet mégis közel áll egymáshoz. Kreatív alkotói területek. Az egyik ihleti a másikat?

‒ Személyiségfüggő mindkettő. Mármint az, hogy ki melyiket tudja jobban csinálni. Az én lényem alapvetően jókedvű és vidám. Divattervezőként sem tudtam elmesélni tüllben és csipkében a világ bánatát és fájdalmát, és a képzőművészeti alkotásaimban sem tudom. Az én művészetem feladata az, hogy gyönyörködtessen és szórakoztasson. Így párhuzamosan tudtam inspirálódni az egyik oldalról a másik irányába. A divatból átvett színhasználat és színismeret bevallom, nagy segítségemre volt.

‒ Ön nem csak divattervező és festőművész, még egy regénye is van, ami több hónapja toplistás. Hogyan fér ennyi minden az idejébe?

‒ Már gyerekkoromtól kezdve úgy alakult az életem, hogy mindig megtaláltam egy megfelelő rangsort. Ha az ember akar valamire időt szánni, akkor talál magának. Az írás egyébként egy személyes élményanyag verbális kidolgozása. Sok minden történik velem, amit képtelenség nonverbális művészeti eszközökkel kifejezni. Az utolsó reggel Párizsban című regényem terápiás céllal kezdődött. A vidám beállítottságomat különböző körülmények bunkósbotokkal ütötték, ezért szükségem volt valami kapaszkodóra. Elkezdtem leírni a velem történeteket, amikből végül egy regény született.

‒ Akkor mondhatni, hogy a regénye teljes mértékig a valóságból táplálkozik?

‒ Valóságos történetek vannak benne, valóságos szereplőkkel, de bizonyos történeteket és eseményeket ki kell színezni, hogy izgalmasabbak legyenek.

‒ Bár a festményei absztraktok, de jelennek meg ezeken is történetek?

‒ A saját átéléseimből nem nagyon, inkább gondolati elvonatkoztatás látható rajtuk. A Szabó Magda 100. születésnapja alkalmából készült Régimódi történet című képemen viszont az anya és a gyermek kapcsolata ölt testet. Egyébként, ha másképp nézzük, még egy lakás alaprajza is lehetne.

‒ Valahogy arra nagyon nagy szerencsével ráérzett, hogy az aranynak most milyen szinten aktualitása van. Pont ma adtak át a Fekete házban egy kiállításra arany kincseket, és az ön képeinek is fő témája az arany. Ez szerencse volt, vagy tudatos?

‒ Szerintem minden művésznél úgy alakul ez, hogy van a levegőben valami irányvonal - ezeknek az embereknek meg a fejükön egy antenna. Máskülönben miért lehetne az, hogy egyszerre 4-5 divattervező is eltalálja, hogy padlizsán lila legyen a kollekciójában?

‒ Az aktualitásoknál maradva beszéljünk egy kicsit a Szegedi Szabadtéri Játékokról, ahol ön tervezte az első előadásnak, a Rigolettónak a jelmezeit. Volt ott egy olyan szerencsétlen eset, hogy az időjárás nem kedvezett a főpróbának. Mesélne erről egy kicsit?

‒ A főpróba hét egy rettenetes időszak volt. Féléves munka és drága anyagok voltak nyílt színen. Lélekpróbáló az, mikor azt látja az ember, hogy a munkája a következő pillanatban tönkremehet. Volt is olyan ruha, ami tönkrement és újra kellett csinálni. Kihívás a szabadtéri színpad, de most már tényleg lehetne egy tetőt építeni a színpad fölé.