Kultúra

Rácz Tibor mindig "belülről dolgozik"

Rácz Tibor mindig "belülről dolgozik"

2016. április 27., szerda
Rácz Tibor mindig "belülről dolgozik"
racz_tibor_interju003kf

Imád focizni, együtt játszani a nézőkkel, viszont kerüli a színpadi feltűnősködést. Szegeden, még gyermekszínészként ragadta magával a színházi világ, később játszott operettekben, musicalekben, vígjátékokban és drámai szerepben is. Rácz Tiborral a zalaegerszegi beavató színházi évektől, a legextrémebb jelmezeken át, egészen a Gobbi Hilda-életműdíjig eltelt 65 évről beszélgettünk.

- Mit jelent önnek a Gobbi Hilda-életműdíj?

- Azt jelenti, hogy eltelt 65 év. Három és féléves koromban léptem először a szegedi színház deszkáira, szüleim színészek voltak itt, és úgy gondolták, ha már gyerekszereplőt keresnek (

a Pillangókisasszonyba – a szerk.

), szem előtt lévő gyerekként éppen alkalmas leszek erre. Úgy érzem, a díj elsősorban, a családnak szól, valamint annak a 40 évnek, amit a főiskola elvégzése után betöltöttem a pályán. Mivel eddig nem kaptam állami kitüntetést, ezért a színház felterjesztett a Gobbi Hilda-életműdíjra, a szakma pedig elfogadta. Ez természetesen nagy megtiszteltetés.

- Ön egyébként miben méri az elismerést? Tapsban, kritikákban, díjakban?

- Ez összetett dolog, mert az ember azért dolgozik, hogy minél jobb legyen egy szerepben. Ha figyeli a szakma, az nagyon jó, és ha értékeli is, az nagyszerű. Ugyanakkor napi kontaktusom a nézőkkel van, a színpadról fél fülem és fél szemem mindig rajtuk tartom. Ha azt hallom, hogy jókat nevetnek, vagy azt látom, éppen zsebkendővel törölgetik a szemüket, akkor tudom, hogy velük együtt játszom.

- 2015-ben felvették a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjai közé. Az elmúlt 65 év igazolja, hogy ez a cím nem is kerülhetett volna jobb helyre.

- Három és féléves koromtól kezdve játszom, talán csak a gimnáziumi évek és a főiskolai felvételi között nem álltam színpadra. Szép dolog volt a színház örökös tagjainak részéről, hogy befogadtak soraik közé. Volt olyan örökös tag, aki gratuláció után azt mondta, már régen közéjük tartozom. Ez azért is érdekes, mert manapság a színházak többségében nemhogy örökös tagok, állandó tagok sincsenek. Talán azon kevesek közé tartozom, aki egész életében tagnak érezhette magát a leszerződött színháznál.

racz_tibor_interju011kf

- A színházi adattárban böngészve igazán érdekes adatokra bukkantam. Ha a szegedi teátrumra és az ön nevére kerestem, összesen 108 oldalnyi színlapot találtam 1990-től. Míg ha csak a nevét írtam be, összesen 400 találatot dobott ki a kereső. Időrendben az első Zalaegerszeg volt, az 1988-as Kakuk Marcival.

- Az adattár minden bizonnyal hiányos, mert 1975-ben végeztem a főiskolán, s akkor már három színházban is játszottam. Délelőtt gyermekdarabokban, délután musicalekben, este pedig a Nemzeti Színházban léptem színpadra. Majd egy évre elkerültem Szolnokra úgy, hogy közben előszerződést kötöttem a Fővárosi Operettszínházban

Vámos Lászlóval

. 1977-től öt évet töltöttem Szegeden, de ebben is volt érdekes kitérő, egy fél év, amikor Vámos visszahívott a Fővárosi Operettszínházhoz. 1982-ben szerződtem le Zalaegerszegre, az első évemben 11 bemutatóm volt nyártól nyárig, beleértve az Egervári Várszínházi játékokat is, ahol én lehettem a zalaegerszegi alakuló színház első címszereplője a Tom Paine, avagy a józan ész diadala című darabban.

- Tizenegy bemutató egy évadban? Ma már nehéz elképzelni, hogy egy színész ennyi előadást végigcsináljon.

- Akkoriban ezt egy amolyan furcsa színháznak tekintettük. A zalaegerszegi színháznak azelőtt, hogy oda kerültünk volna, nem volt saját társulata, hanem befogadó színházként működött. Ez azt jelentette, hogy más teátrumok kész produkcióit fogadta 4-5 előadás erejéig. Amikor Zalaegerszegre érkeztünk

Ruszt József

(

a Hevesi Sándor Színház megbízott igazgatója – a szerk.

) beavató színházat csinált, vagyis a rendező előadás közben meg-megállított minket, hogy félperces, egyperces ismertetőt tartson arról, amit a nézők a színpadon láttak. Azt szerettük volna elérni, hogy minél többen járjanak színházba, tehát sokféle darabot vettünk elő, kevés előadásszámban. Így aztán volt, hogy striguláztuk, kinek hány előadása, és hány próbája volt. A strigula azt jelentette, hogy ha volt egy előadás este, egy délelőtti, majd egy délutáni próba is, akkor a két próba egy strigulának minősült. Emlékszem, ilyenek jöttek ki egy évadban, hogy 150, meg 147 strigula. Gyakran azt is megtettük, hogy a 22 órakor véget ért próba után lementünk a büfébe és elkezdtünk beszélgetni, vitatkozni arról, hogyan lehetne még jobbá tenni az előadást. Mindenkinek volt valami ötlete. Ruszt ilyenkor azt mondta: jó, akkor menjünk fel a színpadra és csináljuk meg! Akár éjfélig is próbáltunk. A zalaegerszegi színházban gyakorlatilag egy iskola működött, a színészek együtt gondolkodtak a rendezővel.

- Nagyon izgalmas időszaknak hangzik!

- Az is volt, a legszebb színházi időszakként tekintek rá a főiskolát követően.

racz_tibor_interju005kf

- 1990-ben Szegedre szerződött, ekkor már nem egyedül, hanem feleségével, Fekete Gizivel érkezett.

- Őt már a főiskolára is úgy vették fel, hogy házasok voltunk, 1972-ben keltünk egybe. Amikor 1990-ben visszajöttünk Szegedre, már négyen érkeztünk. A lányom, aki Szegeden született, most a Magyar Állami Operaház tagja, a fiam pedig hegedűművész, jelenleg Madridban él. Nagyon jó volt hazajönni, számomra Szeged mindennek a közepe. Őszintén meg kell mondjam, nemcsak azért érzek így, mert itt születtem, hanem azért is, mert minden karnyújtásnyira van tőlem, ami számomra fontos a városban. De a folyó közelsége sem utolsó szempont.

- Vannak párok, akik el sem tudnák képzelni, hogy kollegiális viszonyba kerüljenek. Önök viszont kitartottak egymás mellett. Hogyan hatott ez a szoros kapcsolat a színházra?

- Ezt a dolgot kétfelé választottam, és ez így is maradt. Az egyik, hogy az embernek külön kell készülnie az előadásaira. Ez persze nem jelenti azt, hogy a bemutatóig nem kell beszélni a másik észrevételeiről, hiszen az előadásra készülve két dolog lehetséges: vagy teljes mértékben rábízza magát a színész a rendezőre, vagy kikéri más véleményét is. Ugyanis elképzelhető, hogy nem pont azt akarom, amit a rendezőm, mert ő csak a darab egyik felére összpontosít, ezáltal elhanyagol engem, ami nem tesz jót az előadásnak. Sosem küzdöttem azért, hogy középpontba kerüljek, szerintem a darab érdeke, a karakter fontossága felülír mindent. Ha a feleségemmel együtt próbáltunk és játszottunk, akkor mindig az volt a fontos, hogy éppen „kinél van a labda”. Csak azért soknak lenni a színpadon, hogy rám figyeljenek, nos, azt soha nem szerettem. A próbákon történteket, az aggályainkat mindig meg tudtuk beszélni otthon. Sokat jelentett, ugyanakkor hátráltatott is, mert mindig izgult az ember a másikért. De ez természetes, pláne, amikor a gyerekek is színpadra léptek, akkor már értük is izgulni kellett. Nem könnyű.

- Ugyanakkor jóleső érzés, ha valaki olyannak számolhatunk be a mindennapjainkról, aki teljes mértékben megért minket.

- Ez így igaz. Ugyanakkor, ha mások szemszögéből nézem, két ilyen ember túl nagy erőt is képviselhet. Egy házaspár jelenléte, pláne ha azok a vezető színészek soraiban foglalnak helyet, nehéz körülményeket szül, hiszen senki sem akar erélyesebben fogalmazni valamelyikükkel szemben, nehogy mindketten megsértődjenek. Sokszor nehéz elvenni a házastársi kapcsolat erejének élét, ezért mi csak munkatársak vagyunk a színházban.

racz_tibor_interju010kf

- Tavaly novemberben, nem sokkal születésnapja előtt, a szegedi színház Függöny előtt, maszk nélkül című estjén is találkozhatott önnel a közönség. Akkor úgy mutatták be, mint ezerarcú színészt. Összeszámolta már, hány arca volt eddig?

- Nem tartom magam ezerarcú színésznek, mert akkor az azt jelentené, hogy minden karakteremnél valami mást találok ki. Inkább az a fajta vagyok, aki belülről dolgozik ¬ ha maradunk a megfogalmazásnál ¬, sokkal inkább ezerlelkű vagyok. Hiszen egészen más lelkületet követel meg egy párttitkári szerep, mint Calàf herceg a Turandotban. Úgy gondolom, egy szerep esetében inkább az a meghatározó, ami az agyban van. Ha az ezerarcút, mint fogalmat nézzük, akkor inkább arra érthetjük, hogy voltam gyerekszínész, játszottam operettekben, musicalekben, vígjátékokban és drámákban is, sőt még operában is énekeltem itt, Szegeden. Azért ez elég ritka.

- Ha már a maszkoknál tartunk, mi volt az eddigi legextrémebb jelmeze?

- Több macerás jelmezem is volt, ami megkeserítette a játékaimat. A Mumus című gyermekmusicalben játszottam a mindent felfaló Zsákot. Az alkotók azt találták ki, hogy legyen egy 10 méter hosszú zsákom, de azzal már nem számoltak, hogy a jelmezzel mennyi szösz jár. Mivel ezzel közlekedni kellett, sőt, volt, amikor szaladni is, éreztem, nem fogok tudni énekelni, mert a zsákról leváló több centiméteres szálak a torkomon ragadtak. Akkor azt mondtam: ez így nem mehet tovább, rázzák ki! A folyosón végül egy labda méretű gombolyagot szedtek össze, na, ezt kellett volna megennem harminc előadás alatt. A Turandot-ban ¬ még Zalaegerszegen ¬ egy 4-5 számmal nagyobb papucsot adtak a lábamra. Kitaláltam: ha ezt tervezték rám, hát hadd repüljön, így lépés közben egyszer csak elrúgtam. Ezután mindenki azt kereste, hogy a saját figurájába milyen őrültséget csempészhetne, a végén egy fantasztikus kis jelenet kerekedett ki belőle.

- A név kötelez – tartja a mondás. A Tibor név jelentése pedig: önbizalommal teli, független, olyan ember viseli, aki sokáig képes egy dologra koncentrálni. Jellemzők önre ezek a tulajdonságok?

- Én úgy látom, ezek nagyjából igazak. Akár 20 órán keresztül is tudnék focizni, de ugyanígy hosszan tudok koncentrálni akkor is, ha autót kell vezetnem. Volt rá példa, hogy 16 órán át ültem a volán mögött, amikor Bulgáriából jöttem Szegedre. De igaz ez a tulajdonság a színházra is. Bár már nem vagyok tüzesen fiatal, utánanéztem: decemberben közel négy hetem volt, amikor szabadnap nélkül játszottam, próbáltam és főpróbáltam. Azt szoktam mondani, ha egy héten nincs legalább egy olyan nap, amikor akklimatizálódhatok és felölthetem az akkumulátoraimat, akkor garantáltan végem van. Gyakorlatilag az első négy hónapban lejátszottam az évemet, annyi munkám volt. Régen már két nap szünet után azt kérdeztem: hol kell felszántani a színpadot.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.