Kevesen sírták vissza a törököket a felszabadító háborúk után

Utánajártunk, hogy milyen tapasztalatokat szereztek a magyarok a muszlim közösségekkel való együttélés során. Nagy Lajos hadai ütköztek meg először a törökkel, ha nem volt háború Mátyás idejében, akkor virágzó kereskedelmi kapcsolatok működtek, Szeged polgárai karakánul ellenálltak a kádinak, a kecskemétiek viszont éppen, hogy jól jártak a hódoltsággal.

A mostani illegális migrációval kapcsolatos közbeszédben igen gyakran előkerülnek történelmi érvek, legyen szó az azt elfogadókról, esetleg támogatókról, vagy az ezzel kapcsolatos fenntartásokra, veszélyekre hivatkozókról. Közéjük tartozik a magyar miniszterelnök is, aki azt nyilatkozta szeptember 3-án, a

Donald Tuskkal

folytatott megbeszélés

után

, hogy „a muszlim közösségekkel való együttélésről csak nekünk van tapasztalatunk, mert itt voltak 150 évig.” Utánajártunk, hogy milyen volt ez az együttélés, az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság kapcsolatát

Papp Sándor

, az SZTE Bölcsészettudományi Kar professzora mutatta be szigorúan történészi szemszögből.

Csak a török források írnak egyértelműen az első találkozásról

„Hosszú ideig vitakérdés volt, hogy valóban szembe találkozott-e az oszmán haderő a magyarral, ugyanis erről csak a későbbi török krónikák számolnak be, amelyek néhol pontatlanok, viszont az európai források nem írnak róla. Átszámolva az iszlám időszámítást a keresztényre, úgy gondolom,

Nagy Lajos

1365-66-os vidini hadjáratáról lehet szó, ahol a magyarok által vezetett sereg ellen a bolgárok álltak ki, valószínűleg az

I. Murádtól

kapott segélycsapatokkal” – mutatta be az első ismert találkozást a történész. „Az összecsapások egészen az 1370-es évek elejéig tartottak, a végét egy hatalmas tragédia jelentette, amikor a Marica folyónál a balkáni egyesült keresztény erő – amelyben a törökök szerint a magyarok is részt vettek – egy nagy vereséget szenvedett el” – mondta el Papp Sándor.

Mohács előtt komoly magyar-török gazdasági kapcsolatok is voltak

„Keveset foglalkoztak a magyar kutatók a Mohács előtti békés(ebb) török-magyar kapcsolatokkal, inkább a hadjáratok, a háborúk kerültek előtérbe” – mutatott rá a hazai történetírás egy sajátosságára Papp. „Azonban nem lehet az utóbbiaknak megfelelően leírni mindent, például van arról török, bizánci és magyar forrás is, hogy a nikápolyi csata előtt folytak magyar-török tárgyalások, ahol

Zsigmond

delegációja politikai érvekkel próbált nyomást gyakorolni a másik félre. Vissza-visszatérítő motívum, hogy a magyarok elmondják, ez az ő érdekszférájuk, de a szultán pont ellenkezőképpen gondolja, ezért megmutatja a sátrában, vagy a fogadóépületben lógó díszes fegyvereket: a kard jogán övé a terület, nem adja” – magyarázta a turkológus. „Az 1410-es évektől vannak információink béketárgyalásokról, szövegek azonban csak

Mátyás

idejéből maradtak meg. Néhány megmaradt dokumentumból kell következtetnünk arra, hogyan zajlottak a közbeeső időszakok, de valószínűleg két-három évre kötöttek békét, vagy nagyobb török vereségek után hét, esetleg tíz évre. Nagyon szigorúan szabályozták a követek és a kereskedők közlekedését, magyar részről a nándorfehérvári kapitányság területén kellett átmenni török területre Szendrő váránál. Magyar kereskedők is bemehettek az Oszmán Birodalomba, s török kereskedők is feljöhettek akár Budáig” – mutatta be a források alapján a szabályos gazdasági kapcsolatokat Papp. „Fennmaradt egy levél, amelyben a szultán kéri Mátyás királyt, hogy egy átkelés közben elhunyt zsidó kereskedő vagyonának előkerítésében segítsen, mivel csak így juthat hozzá örökségéhez a kalmár családja. Az ügy rendezésére egy közös nándorfehérvári és szendrői delegáció ült össze.

A szegedi polgárok elvesztették kiváltságaikat, a kecskemétiek még nyertek is újabbakat

„Minden egyes településtípusnál mást jelentett a török uralom” – hívta fel a differenciálás fontosságára a figyelmet Papp Sándor, s áttért egy

Dávid Géza

és

Fodor Pál

által közölt dokumentumra. Ebből az iratból kiderül, hogy közvetlenül Szeged elfoglalása után a helyi kádi (bíró – szerk.) küldött egy levelet a divánnak (államtanács – szerk.), hogy a magyarok nem tűrik az oszmán uralmat, kiközösítik templomaikból azokat, akik a megszállókkal jó kapcsolatokat tartanak, s ragaszkodnak a harangozásukhoz – ebből állandó konfliktus van.

Ez megdöbbentette a kádit, aki egy olyan területről jött, ahol már hozzászoktak az uralmukhoz. A díván végül türelemre intette a kádit: ők hosszú távú hódításban gondolkodtak” – mondta Papp Sándor. „Viszont a visszafoglaló háborúk idejére már inkább egy balkáni török városnak tűnt Szeged, a régi polgárok egy része elmenekült, helyükre délről jöttek szerb népelemek. Nem tudta a település szabad királyi városi rangját megőrizni, még azt sem bírta elérni, hogy évente egy összegben fizethessen adót, a lakosok zimnivé, azaz az „iszlám védelme alatt álló” nem muszlim adófizető személlyé, másodrendű állampolgárrá váltak. Az 1550-es években sokan elmenekültek, ekkor terjedt el a Felvidéken a Szegedi vezetéknév. A mészáros céh viszont privilegizált helyzetbe került, Buda és Szeged között futárszolgálatot láttak el, s valószínűleg részt vettek a török hadsereg élelmezésében is” – magyarázta Papp arról, hogyan fogyott el a város karakán ellenállása szép lassan.

Ezután a történész az alföldi mezővárosok egyik tipikus példájával folytatta. Kecskemét mezőváros volt a hódoltság előtt, s a története is máshogy alakult Szegedhez képest. A török mellett évente visszajárt a magyar földesúr adóért, ami jelképes értékű volt, például egy pár csizma. Viszont időnként pénzbeli segítséget kértek tőle például templomépítéshez, s nem csak engedélyt. A térség városainak bevétele elérte a hászvárosi szintet, ezért egy zárt közösséget tudtak alkotni, belső önkormányzatiságuk megmaradt, egy ideig kádi is székelt ott, pedig török haderő nem tartózkodott Kecskeméten.

„Háromszáz akcsényi ingóság esetén ötven akcsét a szultánnak, huszonöt akcsét a szpáhinak, a török földesúrnak kellett fizetnie évente adó formájában egy falusi lakosnak a XVI. században, azonban a mindennapi életébe nem szóltak bele” – mondta az egyetemi oktató. Viszont a következő évszázadban a szpáhi, a török földesúr átvette a magyar módszert, a föld egy részét saját kezelésbe vette, s ott a jobbágyokat robotoltatta. Békésebb időszakban a faluban volt a magyar földesúr és a szpáhi is, s elosztották egymás között a falu adójövedelmét. „Valószínűleg, ha továbbtart a hódoltság időszaka beindult volna egyfajta feudalizálódási folyamat Boszniához hasonlóan, ahol a család egy-egy tagja katonáskodott, a többiek pedig művelték a földeket, s a szultán nem vehette el azokat, mint egy szolgálati birtokot” – vélekedett a turkológus.

Mennyi renegát volt?

„A délszlávokhoz képest elenyésző. Ennek több oka van, az egyik, hogy a magyarokat nem próbálták annyira integrálni, mint korábban a délszláv népeket. A másik fontos szempont, hogy mindig létezett Erdély és a Magyar Királyság, így volt hova menni” – válaszolta Papp Sándor.

Olyan volt a török hadsereg, mint ma az amerikai

„Nehéz megállapítani a forrásokból, hogy ki, milyen nemzetiségű, mivel szinte mindenki Musztafa, Mehmed stb., habár sokat foglalkoztak ezzel a témával magyar kutatók, utoljára

Hegyi Klára

. Ő arra jutott, hogy ahol az apai és a saját név is muszlim, az több generáció óta iszlám hitű, de ha valaki neve mellé azt mondják, hogy Diláver, vagy Abdullah, akkor frissen áttért, hiszen ez utóbbi „isten szolgáját” jelenti, mert a szülőnek valószínűleg még keresztény neve volt, amit nem írhattak le.

„Előfordultak keresztény délszláv nevek is a török várakban, de ők jellemzően a hierarchia aljához tartoztak, például martalócok voltak. Attól, hogy esetleg egymás között szerbül beszéltek, az nem jelenti azt, hogy ne számítottak volna török haderőnek, a mostani amerikai hadseregben is különböző nációk szolgálnak, de ha bombázzák Irakot, akkor azt nem mint lengyel, vagy szlovén katonák teszik, hanem mint az amerikai hadsereg tagjai. Összefoglalva, nagyobb a keresztények és a frissen áttértek aránya, mint a régi muzulmán családból származóké, s csak a nagyobb várakban, mint például Buda, Eger tartózkodott portai janicsár alakulat, akik úgy szolgáltak egy adott várba kitelepítve, mint ma az amerikai tengerészgyalogosok” – vont párhuzamot az egyetemi professzor.

Bezzeg Szulejmán idejében!?

„Szakály Ferenc azt mondta, hogy az a néhány szép virágmotívum, a török kifejezések és a töltött káposzta túl nagy ár volt ahhoz, amit elszenvedett az ország” – idézte a neves történészt Papp, s egyben hozzátette: „ez nem jelenti azt, hogy bármiféle gyűlöletet éreznék az oszmánok iránt, ez a szituáció annyit jelentett, hogy egy világbirodalom kijelölt egy európai irányú hódítási tervet, s ennek részeként Magyarország területét ők is sajátjuknak érezték.” A professzor felhívta a figyelmet, hogy például a lakosságot igyekezték megóvni, igaz, nem humanitárius okokból, hanem mert szükségük volt az adózókra. Azonban Magyarország megosztott volt, a területének másik részén ott volt a Habsburgok által vezetett állam. Az állandóan pusztító a háborúk miatt csökkent a népesség, s nem azért, mert a törökök olyan sok embert vittek volna rabszolgának. Végül a vesztfáliai béke után évtizedekkel lettek képesek európai összefogással, Habsburg vezetéssel kiűzni a törököket Magyarország területéről, s évtizedes háborúskodás után 1699-ben megkötötték a karlócai békét, amely alapján a Temesközt leszámítva felszabadult hazánk. Azzal, hogy újból egy uralkodó fennhatósága alá került Magyarország, visszaállhatott a fejlődés útjára.

A város életébe a törökök nem szóltak bele, viszont a visszatérő magyar hatóságok mellett újból megjelent a mezőváros földesura, így számukra visszalépést jelentett a törökök kivonulása. Ezt erősíti meg az 1740-es években Kecskeméten járó török követ naplója, amelyben leírta a diplomata, hogy milyen büszkén mutogatták neki a helyiek az oszmán uralom idejéből származó dokumentumokat” – mutatott rá a történész.