Házasság hete: Így ismerkedtek a fiatalok a 18. században + FOTÓK

Mit jelenthetett a 20. században egy sárga színű legyező? Milyen üzentet hordozott egy fehér színű báli ruha? Hogyan udvaroltak a férfiak a fiatal hölgyeknek és hogyan állt az egyház a kényszerházasság kérdéséhez? Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgat a Somogyi-könyvtár legújabb tárlata, amit a Házasság hete alkalmából hívtak életre.

A hűség és házasság, vagyis a házastársi elköteleződés tárgykörével egészen a 18. századig nem foglalkozott az irodalom. Bár nem számított tabu témának, az udvarlási, eljegyzési és a harmonikus családi élet receptje nem képezte a nyilvános, szigorú etikai szabályok mentén zajló mindennapi beszélgetések témáját. Később azonban felmerült annak igénye, hogy (elsősorban) a nők különféle könyvekből ismereteket szerezzenek a társas viselkedés, a társasági élet követendő normáiról: milyen fellépés illő a kívánatos és nem kívánatos kérőkkel szemben, mi egy feleség feladata a férj jobbján.

Balogh Elemér

, az SZTE ÁJTK Európai Jogtörténeti Tanszék tanszékvezetője a csütörtöki tárlatmegnyitón a legérdekesebb praktikákból és korabeli tanácsok közül szemezgetett az érdeklődőknek. Képzeljük magunkat egy 20. századi fiatal lány helyébe, aki reménytelenül szerelmes abba a férfiba, aki a legutóbbi bálon kedveskedett neki. Esélye sincs arra, hogy meghívja magához, hogy levelében megírja, mennyire szeretne vele találkozni, ezért a kor nagyvilági nőinek címzett illemtankönyvhöz fordul segítségért, hogy az akkor divatos úgynevezett színnyelven keresztül tudatosítsa a férfival érzéseit. Éppen kapóra jön a hétvégén esedékes színházi előadás, ahová piros ruhát ölt, jelezve ezzel: szerelmes. Még kesztyűjét is szíve fölé helyezi, hogy nyomatékosítsa. A férfi másnap virágnyelven válaszol, csokrot küld a fiatal lánynak, amelyben a szerint helyezi el a virágokat, mit szeretne tudatni kedvesével. E letűnt századok számos érdekes, mára már komikussá vált szokásokkal vannak tele, hiszen a fiataloknak közel sem jutott akkora szabadság mint napjainkban. Barátság csak férfi és férfi, nő és nő között létezhetett, ha az ellenkező neműek ismerkedni próbáltak, annak csak egy célja lehetett: a házasság. Az erkölcsi szokásokat komoly rend és fegyelem jellemezte, a lányok inkább a család tárgyiasított "kellékei" voltak, akiket eladósorba érve a szülők igyekeztek legjobb tudások és ügyeskedésük szerint kiházasítani. Balogh Elemér egyetemi oktató kifejtette, gyakorta politikai és vagyoni érdekek mentén köttetett meg a frigy, Árpád-házi

Szent Erzsébetet

például már négy éves korában eljegyeztették

I. Hermann

türingiai őrgróffal. Ugyanakkor az egyház már ezekben az időkben is ellenezte a kényszerházasságot, az ilyen frigy érvényteleníthető volt - sőt, ma is az.

Az ismerkedési, udvarlási szokások a nyomtatott irodalomban a 18. században kaptak nagy szerepet. Illemtankönyvek, oktató és életvezetési tanácsadó kötetek láttak napvilágot, amely kiadványok elsősorban a polgári rétegeknek szóltak, s idegennyelvű művek fordításaiból születtek.

Molnár Borbála

az első magyar írónő, aki a női szerepekről folytatott vitákat. Véleménye szerint a házasság nem szerelmi alapú, érzelmektől vezérelt kötelék, hanem a bölcsesség és a nyájasság formája. Kortársai nagyon hasonlóan vélekedtek: Montier asszony a keresztény, nemesi, hitvesi viselkedést például a kötelességtudattal párosította. A 19. századra már nemcsak a nők okítását, hanem a férfiak nevelését is szem előtt tartották, Lencsés Antal a Házasság grammatikája című könyvében arról világosított fel az erősebbik nemet, hogyan kell társalkodni a hölgyekkel. Egy századdal később azután megjelent a nagyvilági nő illemtana, ami az öltözködést, a lakás- és viselkedéskultúrát vette górcső alá. A Somogyi-könyvtár földszinti, mintegy öt tárolójában helyezett el köteteket az említett korokból átfogóan, s ezek közül is az utolsó rejti a legnagyobb izgalmakat. A színnyelv, a virágnyelv, a kesztyű, zsebkendő- és legyezőnyelv mind olyan praktikák voltak, amelyekkel a hölgyek nagy társaságban is tudatosíthatták szívük választottjával szándékaikat. A kék színű ruha a szerelem kinyilvánítása, a zöld a boldog szerelem, míg a fehér a szerelmet remélt nő színkódja volt. A fehér legyező az ártatlanságot, a lila az őszinteséget, a kék a hűséget, a sárga pedig a visszautasítást kódolta. A virágnyelv a férfiak eszköze volt: mintegy 800 fajta különféle növény közül választhattak attól függően, mint szerettek volna tudatni kedvesükkel. Gyakran kis üzeneteket csempésztek a szirmok közé, így tehát egy ártalmatlan gesztusból a szerelmi vallomástól kezdve a visszautasításig bármit meg tudtak üzenni. A „Régi idők házassági tanácsadói, (avagy) a boldog házasság titkai” című tárlatot egészen március 11-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Somogyi-könyvtárban.