Lehota 50: egy labdarúgó, akinél a kisangyal mindig elzavarta az ördögöt

Egy időben az ország legdrágább játékosa volt, soha nem ment neki az átigazolás, nem sikerült külföldre sem szerződnie, de nem bánt meg semmit - Lehota István ötvenéves.

Lehota István

Kiskőrösön született 1963. július 15-én, de Akasztón nevelkedett. Az NB I-ben 211 alkalommal szerepelt, lőtt 33 gólt, van egy bronzérme és egy magyarkupa-győzelme az élvonalból. Szegedre 1998-ban érkezett a SZEAC csapatához, majd letelepedett a városban. Később Kiszomboron lett edző, most a SZEOL-ban edzi a 19 éveseket. Remek kondíciókkal bír, villámgyors, 48 évesen még játszott a megye élvonalában a zomboriaknál. A legendás labdarúgóval beszélgettünk születésnapján.

- Egy egész oldalas Lehota-képet osztott meg az egyik közösségi oldalon, amit egy korabeli sportújságból vágtak ki.

- Ez 1988-ban volt, mikor

Mezey György

a mexikói kudarc után két évvel szövetségi kapitányként visszatért a válogatotthoz, az új tehetségeknek rendezett egy edzőtábort és néhány mérkőzést az akkori Népstadionban. Ott készült ez a kép. Az egyik barátom osztotta meg ezt a Facebookon, én pedig azt írtam hozzá, hogy szeretném, ha mostani tanítványaimról pár év múlva ilyen képek készülnének.

- Akkor kezdjük a jelennél, utánpótlásedzőként dolgozik, a következő szezontól a SZEOL U19-es gárdáját fogja irányítani. De nem az ifjaknál kezdődött az edzősködés.

- Nem tervezett út volt ez, mondhatni, megtalált engem ez a munka. A legendás kiszombori csapatban játszottam, mikor volt egy olyan idénykezdetünk, hogy négy zakó jött egymás után, és

Kutasi László

bejelentette távozását. Mivel én voltam a rangidős a csapatban, én tartottam meg az edzést. Vasárnap pedig a bajnoki meccs napján az elnök,

Szirbik Imre

bejött az öltözőbe, és elmondta, hogy én állítom össze a csapatot.

- Akkor ezt az ugrást nevezhetjük mély víznek?

- Ahogy vesszük, 211 NB I-es meccsel a hátam mögött néhány taktikát már végighallgattam. Mindenesetre a mérkőzést megnyertük, hétfőn pedig az elnökünk bejelentette, hogy én viszem a szezont tovább mint játékos-edző. Ekkor a hetedik helyen álltunk, végül megnyertük a bajnokságot. Még egy évet lehúztam Kiszomboron, majd Balástyán dolgoztam fél évet, végül visszatértem Kiszomborra, addigra már nehéz helyzetben volt a klub. Szirbik Imre – akinek a település labdarúgása és én is csak köszönettel tartozom - szinte egyedül maradt a csapat mellett mint támogató. Volt olyan meccs, hogy úgy lettünk ki tizenegyen, hogy 48 éves fejjel játszanom kellett, de sikerült bennmaradnunk. Ezután jöttem a SZEOL-hoz utánpótlásedzőnek.

- Ha jól értem, akkor 48 évesen hagyta abba az aktív pályafutását?

- Igen, és nem megyeháromban, hanem a negyedik ligában, ahol azért már vannak jó kis pörgős meccsek.

Négy gól a Dunaújvárosnak, és a fekete Volga meghozta a szerződést…

- Minek köszönhető, hogy így bírták az ízületek? Ebben a korban a focisták már sántikálva jönnek le egy-egy bulimeccs után.

- Egyrészről alkat kérdése: mindig is egy szikár, de kitartó, robbanékony játékos voltam. Másrészről pedig a sok munka. Én is utáltam futni, ahogy sokan a mai labdarúgóknál, de mindig elöl voltam. Nálam a fejben dőlt ez el. Mindig a jó angyalka győzött a kisördög felett. Amikor jött a gonosz kis patás, és azt sugdosta a fülembe, hogy „lassíts, ne hajtsd szét magad!”, akkor az angyalka megrázta magát, és lehurrogta: „húzzál innen!”, én pedig inkább belegyorsítottam. Ahogy visszaemlékszem, mindig az első háromban voltam, ha futni kellett még 34 évesen is, mikor elhagytam az NB I-et.

- Akkor innen szánkázzunk vissza egy kicsit a távolabbi múltba. Mikor volt az első felnőttmeccse?

- Akasztón születtem és nevelkedtem, a helyi megyekettes klubban már korán kitűntem gyorsaságommal, és 16 évesen, 1979-ben játszottam le első felnőttmeccsemet. Ezután volt egy megyeválogató Kecskeméten, egyedül én voltam megyei csapatból. Jól ment a játék, és odajöttek hozzám, hogy nincs-e kedvem Kecskemétre jönni. Azt mondták, az utazást is fizetik a kiskőrösi iskolába, ahová ekkor jártam, ahogy a kollégiumot is. Nem sokat gondolkodtam, mentem NB II-es ifibe játszani. Az edző akkoriban

Rákosi Gyula

volt, a Fradi egykori csatára, és le szeretett volna szerződtetni, de az elnök azt mondta, hogy neki nevek kellenek, és leigazolta az ekkor 40 éves

Bene Ferencet

és a 34 éves

Nagy Lászlót

, így átkerültem az NB III-as KTE-be. Itt játszottam az első NB-s meccsemet. A profik közé Akasztóról kerültem, 19 évesen hazacsábítottak, mert felkerült a csapat a megye élvonalába. Játszottunk egy edzőmecset a Dunaújvárossal, mely az NB III-ba esett ki hasonló átszervezések után, mint ami most volt, és nyertünk ellenük 4-0-ra, mind a négyet én rúgtam, másnap megjelent egy fekete Volga a TSZ-nél, ahol dolgoztam, és megkaptam első profinak nevezhető ajánlatomat. Majdnem kétszer annyi fizetést ajánlottak, mint amit akkoriban kerestem. Délelőtt, délután edzeni kell. „Csak foci!?” – merengtem akkor, ez volt minden vágyam, most sem gondolkodtam sokat. A Dunaújvárossal visszakerültünk az NB II-be, pont a szegedi SZEOL-Délép SE ellen jutottunk fel osztályozóval.

- De igazán Mezőtúron lett a Lehota név meghatározó a honi fociban.

- Be kellett 21 évesen vonulnom katonának, és a mezőtúri katonacsapathoz kerültem, felkerültünk NB II-be úgy, hogy én fél év alatt, ha jól emlékszem, 14 gólt rúgtam. Na ekkor jelentkezett be értem a fél NB I-es mezőny. A Dunaújváros nem adott, így vissza kellett térnem, ekkor a félszezonban hatodik helyen állt a csapat, majd elsőként felkerültünk NB I-be.

- Most jutottunk el oda, hogy az ország legdrágább játékosa lett.

- Igen, ekkor kaptam több ajánlatot is. Végül két szék közül ha nem is földre, de a szőnyegre huppantam. Az MTK 10 milliót ajánlott értem, de én előbb aláírtam a Vasashoz egy előszerződést, ami 6,5 milliót adott volna a Dunaújvárosnak. A klubom ezután viszont csak az MTK által felajánlott összegért engedett volna el, ennyit a Vasas nem fizetett, így maradtam Dunaújvárosban. Csak viszonyításképpen: ekkoriban 3000 forintos fizetésekről lehet beszélnünk. Nem volt bennem sértődöttség, maradtam az NB II-es Dunaferrben, alázattál fociztam, rúgtam a gólokat, és újból felkerültünk. Végül aztán a Pécsnek sikerült megvennie, ha jól emlékszem 4-5 millió körül fizetett, és három játékost adott értem.

- Három év pécsi és kétévnyi veszprémi kirándulás után vissza Dunaújvárosba, majd jött az akasztói stadion és a Stadler.

- Igen, játszottam a stadionavatón is, nagy élmény volt akasztói gyerekként ezt az egész történetet átélni, ahogy a semmiből lesz egy modern stadion egy jó csapattal, amiben meghatározó szerepet kaphatok. Sajnos a vége nem ilyen szép ennek a történetnek.

- És 34 évesen került Szegedre, a Verebes irányította nagyreményű SZEAC-ba.

- Itt már lett munkahelyem, félprofi státusz, majd az amatőr világ. Letelepedtem itt, a magánéletemben is történt egy változás, elváltam, de nincs köztünk harag, jóban vagyunk a gyerekekkel is, én pedig megtaláltam az új páromat is,

Katit

, akivel nagyon harmonikusan élünk. És sajnos a SZEAC-nak is szomorú vége lett.

Kupagyőzelem, targoncázás minimálbérért és rengeteg barát

- Mire a legbüszkébb pályafutása során?

- Egyszerű akasztói parasztgyerekként az, hogy játszhattam több mint 200 meccset NB I-ben, önmagában nagy sikere az életemnek. Büszke vagyok arra is, hogy a svédek, az NDK és Jugoszlávia ellen felhúzhattam a címerest mezt. De ki szoktam emelni azt is, hogy a KEK-ben pécsi színekben kifuthattam az Old Traffordra a Manchester United ellen, és nem is vallottunk szégyent, 2-0-ra kaptunk ki. Később ők nyerték a kupát. A sok nemzetközi meccs és kirándulás, a sok feljutás is feledhetetlen élmény. Az NB III-ból kétszer kerültem magasabb osztályba, ahogy NB II-ből is, NB I-ben voltam bronzérmes, nyertem magyar kupát 1990-ben. Ez volt az első Magyar Köztársaság Kupa, előtte Magyar Népköztársaság Kupát rendeztek, viszont a sorban ez volt az 50. kupa, ahol ráadásul gólt rúgtam, és 2-0-ra vertük a Honvédot. Szép emlék a vietnami túra, ahol a katonaválogatottak tornáján a Szovjetunió ellen játszottuk a döntőt, és 50 ezer ember előtt nyertünk – még a salakpályán is ültek törökülésben nézők. A kiszombori évek is nagyon közel álltak a szívemhez, ahogy az imént már mondtam, nagyon sokat köszönhetek én is és a település is Szirbik Imrének. Ha ilyen emberek működtetnék a focit az országban mindenhol, nem lenne sok gondunk.

- És ha csalódást kell említeni?

- Akkor az a sok nem sikerült átigazolás. Engem szinte minden évben akartak vinni. A Vasas ötször keresett. Nekem egy jött össze, a pécsi igazolás. Ha Pestre tudtam volna kerülni abban az időben, egészen más pályafutást futhattam volna be, megnyílhatott volna előttem a külföld is. Ha kijutok Belgiumba, Svájcba, Ausztriába, ahogy több velem egyidős labdarúgó akkoriban, akkor most biztos nem targoncáznék minimálbérért.

- Viszont rengeteg barátja lett, nagyon sokan szeretik a megyei fociban is. Ha jól értesültem, a születésnapi buli is fergetegesen sikerült...

- Igen, a fiúk, a barátok nagyon sokat jelentenek nekem, bármikor számíthatok rájuk. Csak egy példát említek! Egyszer lerobbantunk az autópályán éjszaka, ott kellett hagynunk a kocsit, nem volt szállásunk, és

Szőke Péter

barátomat hívtam, hogy tud-e valamiben segíteni. Az első szava az volt, hogy „indulok, Pistám!” Éjjel egykor kocsiba ült, és feljött értünk úgy, hogy másnap tárgyalása volt reggel

(ügyvédként dolgozik a labdarúgó – a szerk.)

.

- Nemcsak ő, hanem több tucat barátja vett részt az egész napos bulin, ha jól tudom.

- A Tisza Volán klubházát béreltük ki, ahol van kosár-, kézlabda- és teniszpálya, asztalitenisz is. Reggelivel fogadtam őket, házi sajt, házi szalámi, zöldségek, friss kenyér, majd ment a sztorizgatás, és volt persze egy kis foci is. Délutánra meg főztem marhapörköltet, a hűtő meg dugig volt frissítőkkel és persze sörrel, borral is. Sajnos csak este nyolcig béreltem ki a helyet, így egy Csongrádi sugárúti játszótéren folytattuk a beszélgetést a maradék sörrel hajnal kettőig. Másnap nem győztem fogadni a telefonokat, üzeneteket, a gratulációkat. Be kell vallanom, kissé elérzékenyültem, jó érzés, ha az embernek ennyi barátja van.