Írjon nekünk

Egyetem

Hinni a szegedi germanisztikában + FOTÓK

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Mikor minden józan tanácsadó azt javasolta, próbálja máshol folytatni karrierjét, ő Szegeden maradt. Hitt a német szakban, hitt a bölcsészettudományban. Bernáth Árpád, a Bölcsészettudományi Kar professor emeritusa kapta a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának idei Szőkefalvi-Nagy Béla-díját.

– Milyen emléket hív elő önben a szó: Szeged?

– Szegedre az egyetemi felvételi vizsgára jöttem először. Annyira nem voltam tisztában az irányokkal, hogy Kiskunfélegyházán rossz vonatra szálltam, így csak hajnalban érkeztem meg. Leültem a Dugonics téren egy padra és vártam, hogy nyolc óra legyen, hogy bemehessek írásbelizni. Délután volt a szóbeli, utána azonnal vonatra ültem azzal a gondolattal, hogy ha felvesznek, majd lesz időm megismerni a várost, ha pedig nem, akkor ennyi volt Szeged. Nem gondoltam, hogy ilyen szoros lesz vele a kapcsolatom. Jelentkezésemkor még azt latolgattam, hogy visszatérek Pestre, ahol érettségiztem, de itt kiváló tanárok fogadtak. Harmadévesen már remélhettem, hogy vagy elméleti nyelvészként, vagy germanistaként az egyetemen maradhatok. Egyébként még hallgatóként összeházasodtunk a feleségemmel, aki szegedi volt, így megpecsételődött a sorsom.

– Azután a két terület közül győzött a német szak.

– Az irodalomhoz jobban vonzódtam, a nyelvtudomány pedig az irodalomtudomány alapja. Egyetemi pályámat végül is tanszéki könyvtárosként kezdhettem, ugyanabban a szobában, ahol ma is áll az asztalom. Ez a szoba, a német szeminárium, a dékáni hivatal, az egyetemi könyvtár, a focipálya és a menza között zajlott az életem, csak külföldi utak, ösztöndíjak és vendégtanárságok vittek innen el. 1960-ban csak akkor vettek fel az egyetemre, ha Szegedre jelentkezem, és én ezt az egyetem melletti kitartással köszöntem meg. Most is, hogy immár professor emeritusként Pestre visszaköltöztem, ragaszkodom ahhoz, hogy a közéletben szegedinek tekintsenek. Fontosnak tartom, hogy egyetemeink megküzdjenek kiválóságukért, hogy magunkat jelentős elődeink folytatóiként tekintsük és mérjük. Az ország sorsa azon múlik, hogy a legjobbak mennyire kiválók, és ehhez több kiváló egyetemre van országnak szüksége. Egész munkásságommal ahhoz szerettem volna hozzájárulni, hogy Szeged megőrizze, ha lehet, növelje súlyát a magyar felsőoktatásban, sajátosan a hazai germanisztikában.

Kettősségben

NÉVJEGY

Bernáth Árpád (1941) 1965-ben magyar-német tanár szakos diplomát, 1967-ben egyetemi doktori címet szerzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Volt tanszéki könyvtáros (1975-ig), tudományos kutató (1986-ig), 1996-tól egyetemi tanár. Számos intézményi tisztséget viselt, 1993-tól 1996-ig volt a BTK dékánja, 1995-től 2006-ig a Német Irodalomtudományi Tanszék vezetője. 1993-tól a német irodalomtudományi doktori alprogram vezetője, 2001-től az irodalomtudományi doktori iskola alapító tagja. 2011-től professor emeritus.

– Jobb volt akkoriban bölcsésznek lenni?

– A tudományok és a művészetek súlya még az ’50-es években is nagyobb volt, mint most, amikor a politikusok zöme csak gazdasági dimenziókban gondolkodik. 16 évesen döntöttem el, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni. ’56 előtt és alatt megéreztem, hogy az irodalomnak és a történelemnek milyen súlya van. Olvastam folyóiratokat, a Petőfi Kör vitáit, Benjámin László, Illyés Gyula, Eörsi István verseit. Az egész ’56-nak az 1848-as szabadságharc adta a mintát, nem véletlen, hogy ebben az időben meg is szüntették március 15-öt mint nemzeti ünnepet. A ’48-as sémákban gondolkoztunk, Jókai-regényeket olvastunk. 13-14 évesen a tavaszi hadjárat csatáit bújtam. Ma azt gondolom, hogy a globalizációs folyamatok katasztrófába torkollnak, ha nem vesszük figyelembe és nem tartjuk fenn azokat a kultúrákat, amelyek egy-egy nagyobb közösséget összetartanak.

– Visszatérve a tanszékre, azért nem ment minden simán…

– Furcsa kettősség, hogy az akkori tanszékvezető, Halász Előd építő ereje inspirált minket a teljesítményre, majd később a romboló erejével szemben kellett a tanszék ügyeit előbbre vinni. De hát teher alatt nő a pálma… Mégis, soha nem gondoltam azt, hogy arra kell menni, amerre legkönnyebb. Nagyon jó közösségre találtam a tanszéken, és akkor, amikor nehézségekbe ütköztünk, és máshova hívogattak, külföldre is, mindig Szeged mellett döntöttem.

Nem hagyni

– Nem bánta meg?

– Nem. A karrier szempontjából talán jobb lett volna váltani, de mégis úgy gondoltam, hogy a szegedi egyetem annyira fontos az országnak, hogy aki teheti, maradjon. A ’60-es évek végén, a ’70-es években igen rosszul kezdtek menni dolgok a Bölcsészkaron. Többeket elüldöztek, köztük például Tamás Attilát. A német szakról is el kellett menniük olyanoknak, akik maradtak volna szívesen, mint Bonyhai Gábor, Kanyó Zoltán, Masát András. Akik bennünket is erősíthettek volna, mint Orosz Magdolna, Szendi Zoltán, Knipf Erzsébet, Wild Katalin, hogy csak azokat említsem, akik egyetemi tanárok lettek másutt. 1987 után, amikor Csúri Károly lett a tanszékvezető, már mi hívhattunk ide szakembereket nálunk nem művelt területekre: Bassola Péter, Ágel Vilmos, Petneki Katalin, Vargáné-Drewnowska Ewa, illetve Horváth Géza és Hárs Endre erősítette a szakot. Ez is jól mutatja, hogy milyen erőt képvisel a szegedi német tanszék. Ehhez jön még az a tény, hogy a Magyar Germanisták Társasága is szegedi kezdeményezésre jött létre 1993-ban.

– Most milyennek látja a kart, melyet egykor dékánként is vezetett?

– Erős és jó hangulatú, ahol a meghatározó oktatók között jó az együttműködés. A doktori iskolák teljesítménye és a habilitációs eljárás szigora országosan elismert. Sokan vannak úgy, mint én, hogy a kollégáimat egyben barátaimnak is mondhatom. Nálunk az eltérő politikai nézetek, amelyek természetes velejárói egy többpárti demokráciának, soha nem mentek át érzékelhető szakmai ellentétekbe. Úgy érzem, hogy a teljesítmény, a szakmai minőség már a nyolcvanas évektől a kari együttműködés alapjává vált.

Jó és rossz

– Azt tartja a régi mondás, a történelem az élet tanítómestere. Az irodalmat hogyan írná le?

– Az irodalom legnagyobb alkotásai mérceként szolgálnak ahhoz, hogy milyenek lehetnénk, és mik vagyunk. Az irodalom egy nem kanonizált Biblia, nem dogmatikusan értelmezett, de a jóról és a rosszról szó. El lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha kivonnánk a világból az összes jelentős művészeti alkotást. Aldous Huxley Szép új világában vagy Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényében, amelyet Truffaut meg is filmesített, megmutatta ezt. Könyvek nélkül, bódító szerekkel, vagy tévéműsorokkal terelik el az emberek figyelmét a lényegről, saját lényükről, a közösségről, amelyben élnek, a problémákról, amelyeknek megoldásához hozzájárulhatnának. Szükségünk van „vademberekre”, akik, mint Huxlynál, Shakespeare összes művei ismeretében nézik a világot, olvasókra, akik, mint Bradburynél, betéve tudják Platón Államát. Milyen generációk nevelődnek fel ott, ahol csak Valóvilág, meg Helyszínelés X-ben van…?

– Ilyen értelemben kultúrpesszimista?

– Jelentős művek, ritka kivétellel, sohasem voltak széles néprétegek szellemi táplálékai. De sohasem volt annyi ember döntéshelyzetben, mint most, az általános választójog terjedése idején. A múltban sem döntöttek mindig jól a műveltek, de a rossz döntések nem jártak annyi rossz következménnyel, mint most, amikor minden eszköz olyan hatékonnyá vált, mint a hidrogénbomba. Az igazi veszélyt abban látom, hogy vannak erők, akiknek az az érdekük, hogy minél kevesebben legyenek valódi, ismereteken és értékeken alapuló döntéseket hozni. A kereskedelmi televíziózás és névtelenség mögé bújó internetes véleményalkotás ennek a kifejeződése. Vagy annak a hitnek az erősítése, hogy nem tehetünk semmit. Ha sikerül minden leendő és tényleges választópolgárban megerősíteni a hitet, hogy álláspontja fontos, akkor megteremtettük azt a motivációt is, amivel a művészet felé terelhetjük.

– Ez a megoldás?

– Kell lennie minden társadalomban egy olyan rétegnek, amely a legnagyobb alkotásokat képes a maguk komplexitásában felfogni. Ennek megteremtése az egyetemek feladata. Az ő segítségükkel el lehet érni, hogy az egyszerűbb felépítésű alkotásokat is helyén kezeljék az alkotók és befogadók, a könnyűzenétől a folytatásos televíziós-sorozatokig.

Aki a Faustot érti

– Végletesen torznak tartja a média által közvetített képet?

– Valamikor a sajtószabadságért azért küzdöttek, hogy az emberek valós képet kapjanak a világról. Ma ez a szabadságjog azt jelenti, hogy bármit le lehet írni következmények nélkül. A ’70-es években Nyugat-Németországban találkoztam először azzal a nézettel, hogy nem a német klasszikusokat kell az iskolában tanítani, hanem azt, hogyan próbálnak bennünket manipulálni a bulvár lapok és a TV-sorozatok. Erre azt mondom, hogy aki Goethe Faustját érteni véli, az semmiféle manipulációnak nem eshet áldozatul – ismereteim szerint ennél többrétegű, bonyolultabb mű nincsen.

– A kultúra segít eligazodni az életben.

– Azt az erkölcsi viszonyt, amelyet ki kell alakítanunk az élet alapvető mozzanatai vonatkozásában, csak a bölcsészettudományok tudják megalapozni. Nem kisebb a feladat, mint egy új világrend megteremtése. A termelés és a fogyasztás globális növelése mai feltételek mellett téves törekvés, mert az ehhez szükséges energiát már a következő generációktól vesszük el. Ugyanakkor nem látom azt a mechanizmus, amely biztosítaná, hogy a munkává alakított energiarészből közel egyenlően részesedjenek a Föld lakói. Jelenleg rablógazdálkodás folyik, ami egymás kirabláshoz vezet. A részrendszerekre szakadó társadalom egy-egy dimenzióban láttatja az embert. A gazdaság csak – mint Marcuse már megmutatta – a homo oeconomicust ismeri. A munkán kívüli világban pedig a „Spaßgesellschaft” (szórakozásnak élő társadalom), csak – érjük tetten a szavakat – „csajok” és „pasik” vannak – eltűnőben az édesanya, az édesapa, gyermek, az unoka. A nőt és a férfit megalázzuk azzal, hogy a szexualitás dimenziójára szűkítjük le lényegét – ez nem lehet egy sokdimenziós társadalom alapja. Mennyire más álláspontra jutunk e vonatkozásban is, ha Boccaccio Dekameronját, Goethe Stelláját, Tolsztoj Anna Karenináját vagy Németh László Iszonyát is ismerjük.

– Mi az a három dolog, amire a legbüszkébb?

– Boldog vagyok, hogy a széteső családok világában az enyém stabil maradt. Gyerekeim sikeresek, unokáim reményt keltők, testvéreimmel harmóniában élünk. Megnyugvással tölt el, hogy azt gondolhatom, hogy a szüleim, nem csak amíg éltek, de most is meg lennének elégedve velem.

A szakmai pályámon legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy mikor úgy tűnt, hogy semmi esélye sincs annak, hogy Szegeden egy erős germanisztika kiépüljön, és minden józan tanácsadó azt mondta, hogy menjek el, mert lehetetlen itt előre jutnom, itt maradtam, és mégis sikerült. Örülök, hogy egykori példaképem, majd legnagyobb ellenfelem pályáját befutottam, és úgy érzem, mindenhol több eredménnyel, mint ő: talán nem tévedek, ha eredményesebb tanszékvezetőnek és dékánnak tartom magam. Mert én mindig közösséget igyekeztem építeni. Remélem, hogy a tanítványaim is így látnak.

A tudományos pályámon azt tartom legfontosabbnak, hogy Ritoók Zsigmondot kritikai írásommal rá tudtam venni arra, hogy Arisztotelész Poétikáját újra kell fordítani. Továbbá ki tudtam mutatni, hogy a Frege-szemantika, ami a mai nyelvészetben meghatározó szerepet játszik, csak módosítva érvényes a természetes nyelvekre. Ezekre építve kidolgoztam kollégáimmal együttműködve a lehetséges világok olyan elméletét, amelynek segítségével az irodalmi művek megközelítésének új módját sikerült megtalálnunk. Ez aztán konkrét új felismerésekhez is vezetett többek között Goethe, Hermann Broch, Heinrich Böll és Nádas Péter műveiben.

Kommentek

Egyetem

Szegeden is megtartják a kínai lampionünnepet

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

A Konfuciusz Intézet szervezésében.

Tovább olvasom

Egyetem

Világhírű kutatókkal találkozhatnak a Szegedi Tudós Akadémia diákjai

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

A Nobel-díjasok és tehetséges hallgatók találkozójára tizenharmadik alkalommal kerül sor.

Tovább olvasom

Egyetem

A szegedi egyetemen is készülnek a Ritka Betegségek Világnapjára

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

Február 24-én, a József Attila Tanulmányi és Információs Központban.

Tovább olvasom

Aktuál