Vélemény

Vélemény: Nemzeti forradalom

Vélemény: Nemzeti forradalom

2011. november 2., szerda
Vélemény: Nemzeti forradalom

A titkolózás ellenére köztudott volt a „szovjet tanácsadók” jelenléte, akik részt vettek az ország operatív irányításában. Még azt is szovjet „tanácsadók” döntötték el, hogy a paraszt mikor és milyen mélyen szántson.

Előző írásomban (Forradalom és szabadságharc) amellett érveltem, hogy az 1956-os szabadságharcot ne csak a rákosista diktatúra, hanem a megszálló Szovjetunió elleni szabadságharcnak is tekintsük. Úgy gondolom, hogy a forradalmat is hasonlóképpen érdemes felfognunk. A forradalmak és a forradalom értelmezésében nincs közmegegyezés sem a történettudományban, sem a politikatudományban, az ellenforradalmakról nem is beszélve. Összhang talán abban van, hogy ahhoz, hogy egy eseménynek vagy eseménysorozatnak a kor vagy a szereplők értékrendje szerint előremutatónak kell lennie, ami feltételezi a fejődést vagy a haladást. Az 1956-os forradalom azért is forradalom, mert célja a diktatúrának egy plurális demokráciával történő felváltása volt – az 1945-47-es demokratikus minta alapján. A korban uralkodó értékek alapján a demokratikus törekvés volt előremutató, haladó és motorja a politikai fejődésnek. Rákosiék külön pechje volt, hogy diktatúrájukat demokráciaként (népi demokráciaként) lőcsölték rá a társadalomra, az emberek viszont nagyon is tudták, hogy amikor Horthy Miklós autoriter (antidemokratikus) rendszerében baloldali és polgári pártok nyíltan vagy burkoltan a demokrácia megteremtését tűzték ki célul, senki nem szovjet típusú (diktatórikus) berendezkedésre vágyott. És 1945-ben is, amikor széthullott az autoriter (antidemokratikus) rendszer, és lehetőség nyílt a vágyva vágyott demokrácia kiépítésére, szintén nem totális diktatúráról álmodtak az emberek. Az 1956-os forradalomnak azonban nemcsak politikai, hanem nemzeti dimenziója is volt. A politikai demokráciát megcélzó politikai forradalom mellett valóságos nemzeti forradalom is végbement. A politikai forradalmakat és általában a radikális változásokat érdemes abban a megközelítésben tárgyalni, hogy milyen identitása van annak a közösségnek (országnak, népnek, társadalomnak stb.), amiben végbemennek, és hogy az események összefüggésben vannak-e a közösség identitásával. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc esetében jól ismert az összefüggés, de 1956-ban sokkalta markánsabban jelent meg a probléma. Véleményem szerint nemzeti forradalomról azért beszélhetünk, mert Rákosiék diktatúrája kőkemény csapást mért a közösség identitására, mely identitás helyreállítása ezért forradalmi cél és tett volt 1956-ban. Rákosiék szovjetizálták az országot. Idegen hatalom (Szovjetunió) támogatásával felszámolták a társadalom által támogatott demokráciát, és törvényellenes módszerekkel kisajátították a közhatalmat. Szovjet mintájú, a szovjet alkotmányt tartalmában leképező alkotmányt kényszerítettek az országra, aminek köze nem volt a nemzeti hagyományokhoz, de még a közösség alkotmányozó akaratához sem. Az alkotmány nem csak önkényes volt hát, hanem idegen is. A diktátor (Rákosi) személyi kultusza idegen alapokra épült: ő egy idegen hatalom vezetőjének, Sztálinnak volt a „legjobb tanítványa”. Idegen hatalom (Szovjetunió) címerét utánzó címert vezettek be, az idegen hatalom más szimbólumaival (vörös zászló, vörös csillag) együtt. A szimbolikus tér idegen elemei voltak még az idegen (szovjet) mintájú egyenruhák, az elvtárs megszólítás stb. is. Intézményesítették egy idegen ország (Szovjetunió) kultuszát. Minden, ami szovjet volt, magasabbrendű volt pusztán azért, mert szovjet volt: a szovjet nép, a szovjet ember, a szovjet asszony, a szovjet kommunista párt, a szovjet traktor, a szovjet szövőgép. Nem csak a diktatúra intézményei kultiváltak mindent, ami szovjet, hanem az embereket is rákényszerítették a kultuszra: iskolai énekek és történelemoktatás, felvonulások stb. Az idegenek kultusza ráadásul skizofrén volt, amikor a tapasztalat tökéletesen ellentmondott a kultusznak: a „korszerű” szovjet gép rosszabb volt, mint az addig használt negyvenéves gép, vagy az egyes egyén nem „felszabadulásként” élte meg a szovjet hadsereg bevonulását 1945-ben, hanem tragédiaként. A titkolózás ellenére köztudott volt a „szovjet tanácsadók” jelenléte, akik részt vettek az ország operatív irányításában. Még azt is szovjet „tanácsadók” döntötték el, hogy a paraszt mikor és milyen mélyen szántson. A felsorolás nem teljes, de a leírtak önmagukban is érthetővé teszik, hogy a forradalom során miért vágták ki a nemzeti zászlókból az (idegen) címert és miért verték le az (idegen) vörös csillagokat. Amikor közhelyszerűen azt mondjuk, ami nem mellesleg igaz, hogy nemzeti egység volt 1956-ban, hozzá kell gondolnunk, hogy a nemzet magához tért, mert magához akart térni 1956-ban, és levetett magáról minden idegen koloncot, ami akadálya volt annak, hogy a magyarok magyarként és nemzetként éljék életüket. A nemzetként élni azért is volt forradalmi cél, mert a diktatúra leplezetlenül volt internacionalista. A „szocialista nemzet” és a „szocialista nemzettudat” Kádár-korszakból ismert fogalmai utóbb kifejezték, hogy a diktatúra kádári modelljében felismerték a nemzeti lét rehabilitálásának szükségességét, de a megtett lépések korlátozottságát mi sem tükrözi hívebben az, hogy 1989-ben a rendszerváltásnak újfent voltak nemzeti dimenziói: történelmi címer, vörös csillagok eltávolítása, utcák s terek átnevezése, néphadseregből honvédség, egyenruhák stb.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.