Kun Miklós történész, Széchenyi-díjas professzor, a KRE Kremlinológiai Intézet vezetője sokszor megfordult városunkban, saját bevallása szerint Szegedre szinte már hazajár. Kelet-Európa a Kreml árnyékában 1944-1953 című előadása a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola Klebelsberg termében egy előadássorozat bevezetőjeként hangzott el, majd a közönség megtekinthette a Sztálin és az ortodox egyház viszonyát taglaló dokumentumfilmjét. Az egybegyűlteket Kozma Gábor, a GFHF rektora köszöntötte, hangsúlyozva, nehéz témák kerülnek szóba a nagy birodalomról, amely évtizedeken keresztül meghatározta mindannyiunk életét. Kun tanár úr a tőle megszokott alapossággal és körültekintéssel, a téma legkiválóbb ismerőjeként valóban lenyűgözte a hallgatóságot, mindenki számára tudott újat mondani, eddig még soha, sehol nem publikált érdekességeket felidézni a sztálini időkről, a bolsevik elnyomó rendszer kegyetlenségéről. Magyarország tulajdonképpen 1944 márciusától egészen a rendszerváltozásig függetlenségét elveszített, megszállt ország volt. Az ekkor uralkodó embertelen rendszer nem csak a mi sajátunk volt, hiszen a kelet-európai országok zöme is a szovjet igát nyögte, annak ellenére, hogy a többség ellenezte és nem ezt az utat akarta. 1953 nem csak Sztálin halála miatt volt vízválasztó, addigra ugyanis kifulladt a szovjet birodalom, megerősödtek a nemzeti mozgalmak, jelentős reformok indultak el. Ebben az időszakban már 1 uncia arany kitermelése a Gulag táborokban 1,5 unciába került, s ugyanez vonatkozott az ipari termelésre, a fegyverkezésre is, hiába volt az olcsó munkaerő. A Nyugattal való egyre kilátástalanabb versengés kényszere okozta végül is a szovjet birodalom vesztét, összeomlását. Előtte azonban még hatalmas erejét és legyőzhetetlenségét kellett mutatnia. A Szovjetunió által megszállt országok sorsa nem Jaltán vagy Teheránban dőlt el, hanem jóval korábban, hiszen már a moszkvai csata után Sztálin kijelentette: Kelet-Európa az enyém lesz. A szovjetek Szent-Györgyi Albertet is megkörnyékezték
Mindenhol hasonló szolgarendszer épült ki, mindenhol az értelmiség meggyőzése és megnyerése volt a cél. Kun Miklós érdekességként beszélt Szent-Györgyi Albert moszkvai látogatásáról – ezt még senki, sehol nem publikálta -, amikor a legfelsőbb pártvezetők megkörnyékezték a Nobel-díjas tudóst, felajánlották neki Magyarországon az államelnöki széket, majd amikor azt elutasította, minden privilégiumot felkínálva marasztalták, folytassa a tanulmányait a Szovjetunióban. A világhírű Pavlovnak, aki mellesleg mélységesen vallásos volt, még kápolnát is építettek. Azt sem tanítják a történelemkönyvek, hogy a szovjet megszállók, bizonyítandó nagylelkűségüket, 150, rossz körülmények között élő magyar értelmiségieknek ajándékcsomagokat küldtek, közöttük volt többek között Heltai és Zilahy is. Az előadásból megtudhattuk, a kelet-európai csatlós államok vezetőinek zöme szovjet káder volt, Lengyelországban a pártot és a katonaságot szinte kizárólag ők vagy a fogolytáborokból szabadultak irányították. A felső pártvezetők feladata volt természetesen jelenteni Moszkvának. Sztálin egyetlen kelet-európai vezetőben sem bízott, talán Klement Gottwald számított kivételnek, ő azonban alkoholista volt. A magyarországi szovjet nagykövetek listáját áttekintve kiderül, szinte mindenki a moszkvai pártközpontból jött, belügyes, nem csak diplomaták ők, hanem a központi bizottság helytartói is egyúttal. Benesről megtudhattuk, nálánál jobban talán senki sem gyűlölte a magyarokat, ezért személyesen felkereste Titót és Grozát, hogy meggyőzze őket a magyarok deportálásának szükségességéről. A román hadsereg közel 180 ezer ártatlan zsidót irtott ki, valóságos pogromot rendezett szovjet területen, Szlovákia pedig ugyanúgy a Szovjetunió ellen harcolt, és csak 1945 májusában tette le a fegyvert, Sztálin mégis Magyarország kárára és az ő javukra döntött, amikor területekkel ajándékozta meg őket. Mit rejtenek még az archívumok?
Kun Miklós szerint rengeteg titkos forrás még felkutatásra vár, hiszen a volt szovjet külügy és hírszerzés archívumai ma sem mindenki számára elérhetőek. Az előadás után levetítették Kun Miklós 4 filmje közül az egyik félórás dokumentumfilmet, amely Sztálin és az ortodox egyház viszonyát vizsgálja. A megrázó felvételekből kiderül, hogy a 20-as években került sor először konfrontációra, aminek következményeként azonnal kivégeztek mintegy 8-9 ezer papot, szerzetest, egyházi méltóságot. Az egyházat megfosztják vagyonától, politikai perek garmada indul, bezárják, lerombolják a templomokat. Külföldön, a közelünkben, Karlócán megalakul a szakadár orosz egyház egyik központja, rengeteg pap emigrál. Aki otthon marad, azt bebörtönzik és bírósági eljárás nélkül elítélik, kivégzik. A 20-as évek végén főleg Ukrajnában megkezdődnek a pogromok, a kolhozosítás. A parasztok leöldösik az állatokat, eldugják a gabonát, hogy ne kelljen beszolgáltatni, feketelisták készülnek, a családokat Szibériába deportálják. A mesterséges kiéheztetés folytán ekkor 7-10 millió ember pusztult el, ebből 3 millió gyerek. A papok letartóztatása a 30-as évek végéig tart. A filmben elhangzott adat szerint csak 1937-ben, tehát 1 év alatt, 136 900 egyházi személyt tartóztattak le, ebből 85 ezret ki is végeztek. E kor legnagyobb vesztese az orosz ortodox egyház és a szovjet paraszt volt. A félelmetes rendszer szép lassan kezdte felfalni önmagát.
