Vélemény

Afganisztáni (véres) kaland

Afganisztáni (véres) kaland

2010. augusztus 25., szerda
Afganisztáni (véres) kaland

Ebben a helyzetben és idegen környezetben mi is ott vagyunk, katonáink, tisztjeink érintettek a harci cselekményekben, illetve a logisztikai műveletekben. S ők is áldozatul eshetnek/esnek.

A világ megdöbbenve vette tudomásul, hogy 2001. szeptember 11-én ezrek lelték halálukat egy gyalázatos terrortámadás következtében. S ebben a döbbenetben az is benne volt, hogy a támadás Amerika földjén történt, ott, ahol a történelem folyamán ilyesmi még nem fordult elő. Az USA és a világ jóérzésű polgárai gyászoltak. Együtt éreztek a több ezer áldozat hozzátartozóival, az özvegyekkel, árvákkal, szülőkkel és testvérekkel. Az őszinte kegyeleti megnyilvánulások ugyan mérsékelték a gyászt, de a fájdalmat, az ürességet soha nem szüntették meg azok lelkében, akik elveszítették szeretteiket. Amerika az első döbbenet után sokkos állapotba került, utána pedig kapkodott: légi járatokat szüntetett meg, repülőtereket, kikötőket zárt be, mintha onnan érkezne a legnagyobb veszély. Később kiderült, hogy az országon belüli felügyeleti lazaság okozta a tragédiát. Azután megkezdődött a hadigépezet mobilizálása. Az ázsiai támaszpontokról, de elsősorban a Japánban lévő joszukai kikötőből egymás után indultak az amerikai hetedik flotta repülőgép-hordozói az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl felé, nem kis nyugtalanságot keltve azokban az országokban, amelyek mellett elhaladtak. A Felszámolni a terrorizmust jelszó alatt készülő, majd néhány hét múlva kezdődő Végtelen Igazság katonai hadműveletnek egyetlen célja volt:

Oszama bin Laden

terrorista vezér elfogása, s ezzel az afganisztáni terrorista-bázisok felszámolása, megsemmisítése. Ekkor, 2001 őszén találkoztunk és ismerkedtünk meg olyan fogalmakkal, mint az uléma (a vallási bölcsek gyülekezete), a loja dzsigra (az afgán népgyűlés, parlament), s a már említett Oszama bin Laden nevével is. Az akkor 44 éves, szaúdi származású dúsgazdag férfi fejére vérdíjat tűztek ki, a médiában pedig a „jól értesültek” nagyon gyorsan azt is tudták, hogy legfeljebb néhány hónap és kattan a bilincs a kezén. Így azután még a komoly és mértékadó sajtóorgánumok is ilyen címekkel jelentették meg haditudósításaikat: "Szorul a hurok bin Laden körül!" "Az afgánok adják ki Oszama bin Ladent!"... Néhány hét elteltével azonban megszűntek a hangzatos címek és már itt-ott napvilágot látott, hogy: "Négy támadás után sem törtek meg a tálibok!" "Feszült a világ!" "Támad az afgán ellenzék!" "Pakisztáni fiatalok tiltakoznak az amerikai légicsapások miatt!" - s ehhez hasonlók. Azóta csaknem kilenc év telt el. A feszültség tovább tart, a pakisztáni fiatalok mellett más országok, sőt az amerikaiak egyes társadalmi rétegeinek fiataljai/öregjei is felemelték szavukat a „demokrácia-teremtés” ellen. Merthogy az eltelt időszakban nemcsak dollármilliók vesztek el a hadi cselekmények pénzelésében, hanem a drága emberéletek is. Ezerszám. Az afgán felkelők veszteséglistájáról nincs pontos kimutatás (mint ahogyan az irakiak áldozatairól sincs), az amerikaiak pedig több ezren estek el a hazájuktól távoli harctereken, vagy a városi gerillaharcokban. Minden ember élete - lettlégyen az afgán vagy úgynevezett felszabadító idegen - egyaránt fontos, értékes. Tudják ezt a harcoló felek is, de mintha az őket irányító vezérkariak nem mindig így látnák. Ezért is tartanak ki a további hadműveletek mellett. De használhatnánk ennél jóval erősebb kifejezést is, mondjuk, az öldöklést. A fentebb vázolt általános helyzet után következzék a rideg valóság. Jelesül az, hogy ebben a helyzetben és idegen környezetben mi is ott vagyunk, katonáink, tisztjeink érintettek a harci cselekményekben, illetve a logisztikai műveletekben. S ők is áldozatul eshetnek/esnek. Példaként említhetjük a legújabb magyar emberveszteséget: az afganisztáni Baglán tartományban életét vesztette a 32 éves

Pappné Ábrahám Judit

, a Klapka György Lövészdandár törzsőrmestere. A tálibok orvtámadása hétfőn hajnalban érte a magyar katonák konvoját, s ebben a támadásban a fiatal törzsőrmesternő életét veszítette, másik két társa pedig súlyosan megsebesült. A hivatalos tájékoztatás szerint a menetben 29 olyan katona volt, akik a Puli Humri támaszponton szolgáltak és mandátumuk lejárta után a napokban utaztak volna haza, Magyarországra. (Pappné Ábrahám Judit férje, aki szintén szerződéses katona, néhány nappal ezelőtt tért haza szolgálati helyéről.) A támadók egyébként improvizált robbanószerkezettel követték el tettüket, majd három helyről is kézifegyverekkel tüzeltek a magyar katonákra. A hírek szerint a konvoj előtt négy páncélozott autó haladt, s összesen 63 katona biztosította a magyarok csoportját. Mindez azonban már nem segít az elhunyt törzsőrmesteren, akit

Hende Csaba

honvédelmi miniszter hősi halottá nyilvánított és posztumusz hadnaggyá léptetett elő. Ő (is) áldozat. Mint ahogyan a 2008 júniusában hasonló körülmények közepette elesett

Kovács Gyula

tűzszerész és az alig egy hónappal később áldozatul esett társa,

Nemes Krisztián

is. Ilyenkor a mély részvét érzése mellett azért felteszi magának az ember a kérdést: szükség volt/van minderre? S miután nem tud egyértelmű választ adni a kételyekkel teli felvetésére, újfent csak az elmúlt kilenc évre és a mostani helyzetre gondol. A rengeteg emberáldozat milyen eredményt hozott? Gyakorlatilag semmilyet! Tudni kell, hogy Afganisztánban a 34 szövetségi tartományból napjainkban is 33-ban a tálibok az urak, s az egész ország területének alig 10 százalékában van - a NATO-erőknek köszönhetően - stabil „demokrata” vezetés. Ennyi az eredmény tehát a társadalom megreformálását illetően. A kábítószer-útvonalak továbbra is zavartalanul működnek, a lakosság zöme nyomorog, az éves GDP alig 850 dollár/fő, a várható élettartam pedig alig 44 év, a lakosság háromnegyede írástudatlan, tiszta ivóvizet pedig csak 35 százalékuk ihat… Ilyen helyzetismeret mellett talán igazoltnak is tűnik a hollandok döntése, miszerint kivonják csapataikat a hazájuktól távol eső Afganisztánból. (A lengyelek is fontolgatják e lépést.) Ugyanakkor a többiek, s itt elsősorban az európai NATO-tagállamokra gondolunk , az USA katonai erejében bíznak, illetve arra támaszkodnak saját kontingenseik kiküldése esetén is. Hogy ez a bizalom mennyire kölcsönös, az már megkérdőjelezhető, hiszen az amerikaiak nem egy ízben kritizálták szövetségeseiket a távoli országban való „gyatra” részvételük miatt… Viszont egyre többen mondják ki nyíltan, hogy ez az intervenció az amerikaiak részéről elhibázott, csakúgy, mint annak idején a szovjet megszállás volt 1979-től 1989-ig. A tálibok ugyanis kivárnak, soha nem támadnak frontálisan (ez nyilván nevetséges is lenne a műszakilag jól felszerelt „felszabadítókkal” szemben), kiválóan ismerik a terepet és inkább a lélektani hadviselést választják: állandó rettegésben tartják az amerikaiakat és szövetségeseiket, akik viszont erre nincsenek igazán felkészülve. A nyugati demokrácia-modell meghonosítása egy iszlám országban lehetetlen. Ez lassan bebizonyosodik Irakban, de Afganisztánban is. Kilenc évvel ezelőtt egyik brit újság, mérvadó katonai szakértőre hivatkozva, szalagcímben azt írta: "Akár hónapokig is eltarthat az afganisztáni háború." El. Nem tudom azóta ez a botcsinálta szakértő elolvasta-e az általa kimondott bölcsességeket, s időnként tudatosul-e benne, hogy ez a háború eddig több ezer áldozatot követelt? Eddig…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.