Szabó István: Ha nem locsolják, nem nő nagyra a virág

A Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány díjkiosztójára minden évben a kulturális élet valamely neves személyiségét hívja meg, akik pályájukkal mintegy példaként állnak a tehetséges ösztöndíjasok előtt. Így volt ez idén is, amikor Szabó István, Oscar- és Kossuth-díjas, világszerte elismert filmrendező, számtalan rangos nemzetközi és hazai művészeti díj és társadalmi elismerés birtokosa, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora volt az alapítvány vendége.

– Tehetségeket köszönteni jött Szegedre, a színpadon mondott gondolataiban utalt az őket felkészítő tanárokra is; az ön számára is voltak ilyen meghatározó ösztöndíjak?

– Ösztöndíjak kevésbé, de eszembe jutnak a tanáraim, akik segítettek, akár a középiskolai tanáraimra gondolok, akár a főiskolai mesteremre, Máriássy Félixre, akár azokra, akik később, a pályám elején nagy hatással voltak rám azzal, hogy szóba álltak velem, elmondták a véleményüket a munkámról, meghívtak az ő munkájukat megnézni.

– Bizonyára számos felkérés érkezik önhöz, mi motiválta abban, hogy a Sófi-alapítvány hívását elfogadja?

– Nagy dolognak tartom, hogy a Szegedi Tudományegyetem és a Sófi József-alapítvány ilyen módon gondozza a fiatal tehetségeket, még nagyobb dolognak tartom, hogy alapvetően a tehetség és a munka választja ki a díjazottakat, miközben arra is figyelnek, hogy olyanokat is támogassanak, akik különben nem tudnák elérni anyagilag az eredményeket.

– Ön szép és eredményes pályát tudhat magáénak, mire koncentrált a munkája során?

– Engem mindig az érdekelt, hogy mit mondok, és hogyan mondom el. Hogy mit akarok kimondani, kinek akarom elmondani, hogy próbáljam világosan, egyszerűen, érthetően és azért szórakoztatóan elmondani. Nem mondanám, hogy az eredmény jött magától, minden munkáért meg kell dolgozni.

– Alkotóként szeret beszélni a munkáiról?

– Őszintén szólva nem, nagyon szívesen beszélek a filmről, szívesen elemzek filmeket a filmtörténet nagy alkotásai közül, de a saját munkáimról nem igazán szeretek szólni.

– Szakmája révén mondhatjuk, hogy a világot a „filmes szemével” nézi?

– Nem tudom, mi is igazán a „filmes szem”. Előfordul, hogy arra gondolok, hogy ezt vagy azt érdemes lenne lefilmezni, vagy milyen jó lenne, ha ezt lefilmezhettem volna, esetleg milyen jó lenne beilleszteni egy filmbe – de az életet és a körülöttem lévő világot ugyanúgy látom, mint bárki más.

– Mit gondol a mai magyar filmgyártásról?

– Több kritikushoz hasonlóan magam is úgy érzem, hogy túl sok film készül, nagyon sok az átgondolatlan, nem megalapozott munka, de vannak tehetséges emberek, és van két-három olyan valóban értékes fiatal filmművész, aki szép dolgokat fog még véghez vinni.