Választás után, válaszút előtt

Cikkünk frissítése óta eltelt 10 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Biztossá, sőt kényelmessé vált a polgári pártszövetség kétharmados többsége, hiszen a 386 parlamenti mandátumból 263-at sikerült megszerezniük (a minimálisan szükséges 258 helyett). Ilyen mérvű felhatalmazást a rendszerváltás húsz éve során egyetlen politikai erő sem kapott, sőt ez a többség még évszázados történelmi összehasonlításban is komoly felhatalmazást jelent.

Április 25-én már csak az összes magyarországi választókerület egyharmadában (Szeged kétharmadában) szavazhattak az emberek, s ők is a kétharmadot választották. Valódi jogállam, igazi demokrácia? Új rendszerváltás, csendes forradalom? A szavazók a mögöttünk hagyott vasárnapon választottak, az előttünk álló hónapok pedig választ adnak. A kérdések ugyanis esetünkben nem maradhatnak költőiek.

Kétféle kétharmad

A kormányzás kérdése már az április 11-i első fordulóban eldőlt, most már „csak” az volt a tétje a voksolásnak, meglesz-e a Fidesz-KDNP-szövetség minősített többsége a parlamentben. Meglett. A 176-ból 57 egyéni választókerületben volt még nyitott a verseny, s bár a hivatalos végeredmény még pár napot várat magára, lapzártánk időpontjában úgy tűnik, 54 kerületben a Fidesz-KDNP jelöltje, kettő fővárosi körzetben a szocialisták, míg Edelényben egy – Fidesz-disszidens – független képviselőjelölt szerzett mandátumot. Ezzel biztossá, sőt kényelmessé vált a polgári pártszövetség kétharmados többsége, hiszen a 386 parlamenti mandátumból 263-at sikerült megszerezniük (a minimálisan szükséges 258 helyett). Ilyen mérvű felhatalmazást a rendszerváltás húsz éve során egyetlen politikai erő sem kapott, sőt ez a többség még évszázados történelmi összehasonlításban is komoly felhatalmazást jelent.
A Fidesz-KDNP listán közel 53 százalékot ért el, s végül a parlamenti helyek 68 százalékát szerezte meg. 1994-ben ugyan az MSZP-SZDSZ ennél több országgyűlési mandátumot – 72 százalékos többséget – tudott fölmutatni, ám akkor a két pártra együttesen a szavazók 51 százaléka voksolt, s az akkori szabad demokrata szavazók egy jó része nyilvánvalóan nem egy MSZP-dominanciájú kormány „reményében” voksolt a „rendszerváltó liberálisokra”. A mostani választói fölhatalmazás viszont egyértelműen egyetlen politikai erő, a Fidesz-KDNP kormányra kerülésének és az általa hirdetett, forradalmi változással felérő politikai fordulatnak szólt.
Viszont épp az 1994 utáni példa lehet az intő jel az eddigi ellenzéki pártszövetség számára. Hiába állt komoly parlamenti többség négy éven át az MSZP-SZDSZ mögött, hiába módosították például a saját szája ízük szerint az önkormányzati törvényt (benne a helyhatósági választások lebonyolítását a számukra kedvező egyfordulóssá tétellel). Az SZDSZ szavazóinak ugyanis korábbi választott pártjuk hiteltelenné vált, hisz már 94-ben megszegte választási ígéreteit azzal, hogy összeállt az önállóan is többséget szerző szocialistákkal, ráadásul megszavazva miniszterelnöknek Horn Gyulát (melynek lehetőségét pár héttel korábban ugyancsak teljességgel kizárták). Így azután a Bokros-csomagtól a tocsikolásig vergődő MSZP amúgy masszív egyharmados listás támogatottsága 1998-ban kevésnek bizonyult a polgári Magyarország víziójával szemben.

Variációk változásra

Persze most sokkal inkább átrendeződött a pártpolitikai struktúra, mint tizenhat évvel ezelőtt, és ez az ország sem ugyanaz, mint másfél évtizede, ám az ígéretek megtartására vonatkozó választói elvárások aligha változtak. Az előző nyolc év bűnöseinek – jogállami keretek között történő – elszámoltatása (a szemkilövetőktől a pénzügyi trükközőkön át a nokiás dobozos politikai kalandorokig) éppúgy nem maradhat el, mint a korrupció lehetőségének visszaszorítása, a közbiztonság megteremtése, a szociális feszültségek enyhítése (különösen a keleti országrészben), a gazdaság beindítása, a vidék fejlesztése, az adó- és járulékterhek csökkentése vagy épp a családok valódi támogatása. A kétharmados parlamenti többség sem feledheti ugyanis, hogy bár az első fordulóban a szavazók több mint fele a Fidesz-KDNP által kínált változásra voksolt, ám a szavazók további egynegyede a demokratikus intézményrendszert is megkérdőjelező radikális (Jobbik), illetve teljes elitváltással járó alternatív (LMP) fordulatra szavazott. A két új erő Országgyűlésbe kerülését már csak azért sem szabad félvállról venni, mert olyan elkötelezett választói csoportokat tudtak megszólítani, melyek tagjai közül sokan egyáltalán nem kívántak és kívánnak másik pártra szavazni. És ezek a hagyományos politizálást így vagy úgy elutasító formációk különösen erősek voltak az elmúlt húsz évet elutasító fiatal választók körében.
Épp ez lehet az MSZP tragédiája. Két hete azt írtam, hogy bár választási szereplésük gyenge, de azért nem katasztrofális. Mindezt arra alapoztam, hogy ilyen gyalázatos nyolc év után is képesek voltak országosan közel húsz százalékos eredményt elérni. És ennél mélyebbről is talpra álltak már: 1990-ben látványosabbat buktak, mint most, hiszen az egykori állampárt utódszervezeteként is alig haladták meg akkor a 10 százalékos szavazati arányt (s még a „másik” utódpárt, az akkori MSZMP 3,5 százalékával együtt is mélyen alatta maradtak volna mostani szereplésüknek).

Ciki szocik

Ám az elmúlt húsz évben sok minden megváltozott. 1994 óta az MSZP vagy vezető kormánypárt vagy – a legrosszabb esetben – egy igen erős, vezető ellenzéki párt volt a parlamentben. Most azonban be kell érnie a parlamenti helyek 15 százalékával. Ellenzéki „társainak” pedig nemcsak az lesz a céljuk, hogy alternatívát mutassanak fel a Fidesz vezette kormánnyal szemben. Legalább ugyanilyen elemi érdekük, hogy a korábbi szociálliberális nómenklatúrával és politizálással szemben is meghatározzák önmagukat. És jelen helyzet szerint az idő sem a szocialistáknak dolgozik. Míg a kilencvenes évek elején joggal reménykedhettek a rendszerváltás veszteseinek – a „kádári kispolgárságnak”, a kommunista fellegvárak egykori munkásainak és a volt párttagoknak, munkásőröknek – a szavazataiban, ma már ez kevésnek tűnik. Szocialistáink hazai mélyrepülése ráadásul korántsem sajátos magyar jelenség: a térség szinte valamennyi országában hasonló sorsra jutottak a posztkommunista utódpártok vagy azok alapjain létrejött, nevükben szocialista-szociáldemokrácia formációk.
A mostani országgyűlési választáson mindenhol a Fidesz-KDNP lett a vezető politikai erő. Sőt 19 megyéből 9-ben a Jobbik is megelőzte a szocialistákat, míg a fővárosban, ahol a „nemzeti radikálisok” relatíve gyengébbek, az LMP közelítheti meg életveszélyesen az MSZP-t. Nem arról van szó csupán, hogy mondjuk Ózd, Komló, Dunaújváros, sőt Salgótarján vagy Miskolc egykori szocialista szavazói szakítottak egy időre vagy talán végérvényesen az MSZP-vel (több helyen a harmadik, sőt néhány helyen a negyedik helyre „száműzve” jelöltjeiket). A helyzet ennél súlyosabb a baloldalra nézve: az MSZP-nek jelenleg nincs utánpótlása: a felmérések szerint a 45 évnél fiatalabbak körében az öt százalékos parlamenti küszöb átlépése is gondot jelentene neki. És a fiatalok számára egy esetleg sikertelen Fidesz-kormányzás sem jelentene automatikus csatlakozást az MSZP-s szavazótáborhoz. Számukra ciki szocinak lenni: nekik éppúgy nem jelentenek hívószót a posztkádári bikkfanyelv frázisai, mint Gyurcsány szocialista zsírpapírba csomagolt neoliberális, de főként semmitmondó szólamai. Mindezt tetézi a szocialisták kibontakozó belharca. Miközben mindenki szervezeti meg személyi megújulásról beszél, megfogyatkozott parlamenti frakciójukban csupa-csupa régi arc tűnik fel. És természetesen a régi, meg még régebbi pártkáderek – miközben elvben természetesen egyetértenek a pártbéli változtatások szükségességével – semmiképpen sem szeretnék saját politikai jövőjüket és egzisztenciájukat föláldozni a baloldali megújulás oltárán. Bár 1990 óta sok minden változott hazánkban és a szocialistáknál is, ebben az egyben azért ők nem különböznek húsz évvel ezelőtti elvtársaiktól (vagy ami még rosszabb, húsz évvel ezelőtti önmaguktól).
S amíg a szocialisták önmagukkal vannak elfoglalva, a várhatóan május végén hivatalba lépő új, polgári kormány hozzáláthat Magyarország erkölcsi, gazdasági és szociális újjáépítéséhez. Ez talán valamivel nagyobb, és mindenképpen szebb kihívás, mint egy posztkommunista párt ki tudja, hányadik újratöltése.

Default thumbnail
Előző sztori

Kínos elektromos tömegközlekedés-fejlesztés? – I. rész

Default thumbnail
Következő sztori

Életveszélyesen megfenyegették Boris Tadićot a Facebookon

Legutóbbi hasonló cikkek