Madarat tolláról

Az MDF politikája kétségtelenül pragmatikus. Ezt az európai parlamenti képviselet is igazolja. Az igazi probléma azonban az ideológiai alapvetéssel és – ezzel szoros összefüggésben – a tagsággal lehet (pontosabban annak igencsak kínos hiányával, s láthatjuk, a kilépések egyre folytatódnak). A mérsékelt jobboldali, nemzeti elkötelezettségű rendszerváltó pártból kvázi középutas politikát hirdető, önmagát inkább a politikai centrumban pozicionáló szervezet lett.

Az MDF-ből szép lassan talán teljesen eltűntek az egykori (1987–88-as) fórumos értékek, azt a fogyatkozó taglétszám is mutatja. Ha a párt képviselői ott lesznek a következő törvényhozásban (amire komoly esély van), már bizonyosan új szavazórétegnek köszönhetik majd mandátumukat. Azon is már csak kevesen lepődtek meg, amikor Dávid Ibolyáék az MDF egykori legnagyobb ellenfelével, az SZDSZ-szel egyeztek meg a politikai együttműködésről, s hogy rövid ideig Gyurcsány Ferenc kormányának egykori önkormányzati minisztere, Gyenesei István és az általa vezetett Somogyért Egyesület is terítéken volt a politikailag mindenevő MDF asztalán. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy nyolc évvel ezelőtt érdekes fordulatot hozott a magyar politikai életbe a parlamenti választásokon új erőként jelentkezett, Kupa Mihály vezette Centrum. Ez a jelenség egyébként már csak azért is megmaradhatott a polgári értékek iránt elkötelezettek emlékezetében, mert az új párt (igaz, nem túl eredményes) választási szereplésének bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy a 2002-es Fidesz és MDF alkotta jobbközép szövetség elveszítse a választást. A Magyar Demokrata Fórum azóta merőben új szövetségi konstrukciókban gondolja el jövőjét, s napjainkra az SZDSZ-szel való együttműködés tény, a szocialistákkal való kollaboráció pedig – nagyon is valószínű – lehetőség. De egy pár mondat erejéig térjünk vissza a Centrumra! 2002-ben az akkori Kereszténydemokrata Néppárt (mint később a bíróság kimondta: illegitim) vezetői, a Magyar Demokrata Néppárt politikusai, valamint egyéb zöld és civil szervezetek képviselői is csatlakoztak a középutas politikát hirdető formációhoz. A középen állók választása mint szlogen és mint politikai program, úgy látszik, bejött, hiszen a párt közel négy százalékos választási eredménye rövid időre politikai tényezővé tette a szervezetet, s emellett jókora állami támogatást is hozott számára. Politológusok és politikai elemzők sokasága kereste akkoriban a Centrum sikerének titkát. Úgy vélem, két nagy kommunikációs fogást találtak, amelyekkel szavazatokat tudtak halászni. Egyrészt Kupa Mihály (Antall József egykori minisztere, az MDF-es, majd független parlamenti képviselő) gazdasági és pénzügyi szakemberként jelent meg a politikai palettán, akiről a kevés közgazdasági ismerettel rendelkező átlagszavazó elhitte, hogy megoldást tud találni a gazdasági problémákra. Másrészt – és talán ez a fontosabb – a Centrum azt a képet alakította ki magáról, hogy bár inkább jobbközép elvi alapon, de középutas politikát folytat, s igyekszik távolságot venni a győzelemre esélyes két nagy párttól. (A későbbi események ezt részben cáfolták, a Centrum a 2002-es önkormányzati választásokon számos helyen az MSZP-vel indult közösen, nem pedig a Fidesszel.) Napjainkban – félelmetes hasonlósággal – szinte ugyanez a folyamat zajlik. Csakhogy nem új szereplő jelent meg a politika színpadán, inkább egy régi karaktert újítottak föl. A Dávid Ibolya vezette MDF a normális Magyarország jelszavát tűzte zászlajára, s mind a Fidesztől, mind az MSZP-től távol állónak hirdeti magát. A gazdasági szakértelmet (hiszen elkél az, főleg válság idején) az egykori rendszerváltó pártnak pedig – paradox módon – egy volt szocialista politikus, a Horn Gyula kabinetjéből igencsak jól megismert Bokros Lajos biztosítja. Miért adná föl az MDF ezt a politikai receptet, amikor egyszer (a tavalyi európai parlamenti választásokon) már bejött? S – talán annyira nem is várt – mandátumot hozott. Az MDF útkeresése (pontosabban: szavazatkeresése), tapasztalhattuk az utóbbi időkben, jókora kanyarulatokkal van tarkítva. Az még kicsit furcsa volt, hogy az Antall politikai örökségét magáénak valló párt a Horn-kormány egykori miniszterét és a Habsburg-család egyik tagját tette európai parlamenti jelöltlistájának élére. Azon azonban – ezek után – már talán kevesebben lepődtek meg, hogy Dávid Ibolyáék az MDF egykori legnagyobb ellenfelével, az SZDSZ-szel egyeztek meg a politikai együttműködésről. Sőt rövid ideig Gyurcsány Ferenc kormányának egykori önkormányzati minisztere, Gyenesei István és az általa vezetett Somogyért Egyesület is terítéken volt a politikailag mindenevő MDF asztalán. S még egy hű és elhagyhatatlan szövetséges a pártocska mellett: az egykori kisgazda képviselő, Bánk Attila nevével fémjelzett Magyar Vidék és Polgári Párt… Az MDF politikája kétségtelenül pragmatikus. Ezt az európai parlamenti képviselet is igazolja. Az igazi probléma azonban az ideológiai alapvetéssel és – ezzel szoros összefüggésben – a tagsággal lehet (pontosabban annak igencsak kínos hiányával, s láthatjuk, a kilépések egyre folytatódnak). A mérsékelt jobboldali, nemzeti elkötelezettségű rendszerváltó pártból kvázi középutas politikát hirdető, önmagát inkább a politikai centrumban pozicionáló szervezet lett. Hogy szép lassan talán teljesen eltűntek az egykori (1987–88-as) fórumos értékek, azt a fogyatkozó taglétszám is mutatja. Ha a párt képviselői ott lesznek a következő törvényhozásban (amire komoly esély van), már bizonyosan új szavazórétegnek köszönhetik majd mandátumukat. Az MDF szövetségi politikájáról a régi magyar közmondás juthat eszünkbe: madarat tolláról, embert barátjáról.