Kapitalisták szőrcsuhában

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Ahogy 1994-ben az apparatcsik és funkcionárius múlt volt a kérdéses, úgy mára már az, hogy a szocialista országos és helyi elitből ki kapitalista vállalkozó. Egy ilyen szociológiai felmérés, az offshore cégekkel kezdődően, rendkívül tanulságos lenne.

A polgári oldalon, a jobboldalon általános a meggyőződés, hogy Magyarországon nincs baloldal, és azok a pártok és politikusok, akiket szokásosan baloldalinak nevezünk, vagy nevezik magukat, valójában nem baloldaliak. Ez a kételyt magam is osztom, és azért használom szívesebben azt a kifejezést, hogy „párpolitikai” baloldal, hogy jelezzem: csak a pártok világában használatos bal-jobb megkülönböztetés szerint használom a baloldal fogalmát, nem pedig elvi alapon. Azok persze, kiknek baloldaliságát elvitatjuk, szocialisták és balliberálisok, fittyet hánynak a terminológiai kekeckedésnek. S mert identitásuk baloldali, az identitás szabad megválasztásának elve alapján nem is lenne sok értelme és oka megkérdőjelezni baloldaliságukat: mindenki úgy baloldali (meg jobboldali, meg liberális stb.), ahogy akar. Ezek a fogalmak azonban nemcsak szubjektív identitást fejeznek ki, mert mégiscsak közkeletű használatban vannak, ezért a természetes társadalmi kommunikációkban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen jelentést tulajdonítanak nekik. Ha nem így lenne, 190 centis magasságom és „fehér” bőröm ellenére hiába nevezném identitásom alapján pigmeusnak magamat, s lennék a világ első pigmeus politológusa, ha a rendkívül alacsony termetű és sárgásbarna bőrű pigmeusok, vagy bárki Magyarországon, nem tekintenének annak a pigmeusság „fogalma” szerint.

A baloldaliságról folyó viták azonban nem egyoldalú jobboldali viták, mert a baloldalon (nem jobboldalon) is vannak olyanok, akik a regnáló kormánypárt és politikai elit baloldaliságát kétségbe vonnák: Tamás Gáspár Miklós, baloldali radikális csoportocskák, Thürmer Gyuláék stb. Tamás például ésszerűen érvel amellett, hogy SZDSZ-MSZP rezsim valójában jobboldali, amit most csak azért nem fejtek ki, hogy vitára provokáljam jobboldali identitású olvasóimat. Azt azonban megjegyezném, szintén provokációból, hogy a Gyurcsány-Bajnai rezsim szerintem is megfelel annak, amit a baloldalon jóléti államot romboló újjobboldalnak (new right) neveznek. Ha úgy tetszik, ám Nyugaton mainstream baloldali logikák szerint, a Gyurcsány-Bajnai rezsim bizony újjobboldali.

Hazugság, blöff, baloldaliság című cikkemben (2009. április 6.) már értekeztem arról, hogy helyénvaló-e, hogy Lendvai Ildikó, Bajnai Gordon és mások száját a baloldal és baloldaliság szavai elhagyhatják, és arról, hogy a kommunistákból lett baloldaliakban a kommunista örökség miatt nehezen tudatosul a baloldaliság lényege.

Magam a baloldaliság három főbb hagyományát vélem megkülönbözetni, legalábbis Magyarországon.

1. Bolsevik-posztkommunista örökség: a baloldaliság középpontjában a Párt és a párthűség áll. A posztkommunista számára a Párt (az utódpárt) a baloldaliság origója és centruma, ezért mindaz „baloldali”, amit a Párt tesz, és az egyén „baloldalisága” és „baloldali identitása” kimerül a baloldalinak tartott pártja iránti lojalitásban. Ha a posztkommunista-baloldali párt tette valamifajta baloldali értékek alapján kétségbe vonható is, akkor az valamifajta objektív kényszerekkel igazolhatók: világgazdasági válság, jobboldali aknamunka stb.
2. A felvilágosodásnak a bolsevizmustól és kommunizmustól független baloldali hagyománya, amelynek középpontjában értékek állnak. Például szabadság, egyenlőség, testvériség, igazságosság stb. Ez a baloldaliság és a hivatkozott cikkemben tárgyalt polgári radikalizmus erősen átfedi egymást.
3. Szabadság- és demokráciaközpontú antikapitalizmus vagy kapitalizmuskritika, például az antibolsevista szociáldemokratáké, vagy a hatvanas évek bizonyos újbaloldali áramlataié.
4. A baloldaliság mint „aluldaliság”, ahogy azt Szalai Erzsébet szociológus frappánsan megfogalmazta: általában az alsóbb néposztályok, különösen pedig a kapitalista társadalom alsóbb néposztályaival való azonosulás, a világnak az ő pozíciójukból való látása és értelmezése, egy nem pejoratív értelemben vett békaperspektíva.

Helyhiány miatt rövidre fogva, úgy látom, hogy a posztkommunista-pártpolitikai baloldalon az utolsó két pontban foglaltaknak nem tudnak, és nem is akarnak megfelelni, a kevés olyan kivételtől eltekintve, mint az MSZP társadalompolitikai tagozata Gazsó Ferenccel és Sipos Józseffel az élen. Az MSZP képviselőinek fele 1994-ben volt apparatcsik volt, pártfunkcionárius. Horn Gyula a volt nomenklatúrának véd- és dacszövetségévé szervezte meg a Pártot, s tehette meg, mert erre, nem pedig a volt Párttól független baloldaliságra volt igény. Jellemzőnek tartom, hogy a volt KISZ-titkárok és funkcik a kevés tiszteletre méltó kivételtől eltekintve 1989-től kapitalista vállalkozó lett, majd ebben a minőségében csapódott vissza a baloldalinak mondott utódpárthoz, s lett maga is „baloldali”.

Én nem vártam el, hogy a szocializmus szabad építésének minden szabadon megválasztott vezetője Horn Gyulával az élen szőrcsuhába öltözzön, és kanosszát járjon 1989-ben lepukkant munkásszállókban és gyárakban, de az sem volt természetes, ahogy Gyurcsány Ferenc látta akkor a világ baloldali értelmét. Ő merőben baloldali népboldogításból ambicionálta a KISZ főtitkári posztot, meg talán távlatilag az MSZMP KB és BP tagságot, hogy aztán annak s rendje módja szerint 2005-ben az MSZMP XVIII. kongresszusán főtitkárrá válasszák. De mivel a szocializmus idevezető útja kapitalista zsákutcába torkollott, hősünk úgy látta jobbnak, hogy a hatalmát veszett munkásosztályt azzal szolgálja, hogy kapitalista vállalkozó lesz…

Ahogy 1994-ben az apparatcsik és funkcionárius múlt volt a kérdéses, úgy mára már az, hogy a szocialista országos és helyi elitből ki kapitalista vállalkozó. Egy ilyen szociológiai felmérés, az offshore cégekkel kezdődően, rendkívül tanulságos lenne.

A funkcionáriusok és kapitalisták „baloldaliságában” az aluldali tömegeknek csak és kizárólag választói funkciójuk van. Választásra és a párt támogatására a „kisemberekre” való olyan hivatkozással és közérzetjavító intézkedésekkel ösztönzik őket, amire pontosan illik a „populizmus” fogalma abban az értelemben, ahogy azt a jobboldalra használják. Milliomosok és nábobok, mint Gyurcsány Ferenc vagy Kapolyi László, tesznek szert így tömegtámogatásra.

A kádári nómenklatúra volt tagja, a kapitalista milliomos, Kapolyi László jellemző módon az MSZP-vel tűzön-vízen át szolidáris Szociáldemokrata Párt elnöke, és az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után is azt tartotta fontosnak, ami összeköti a két testvérpártot, és nem elválasztja.

Normális esetben, Nyugaton, a baloldaliság elválaszthatatlan eleme a fennálló kapitalizmus elemzése és bírálata. Talán nem szorul bizonyításra, hogy „baloldali” kapitalisták és pártjuk miért idegenkedik a kapitalizmus, s pláne a globális tőke és a multinacionális cégek visszásságának politikai elemzésétől, és miért bélyegzik meg antikapitalistának vagy antiglobalistának azokat, akik nem nyálukat csorgatva bambulnak akkor, amikor közösségüknek nap, mint nap kell szembesülniük a kapitalizmus közösségromboló hatásaival.

Az exfunkcionárius és neokapitalista „baloldaliaknak” a tömegtámogatásra jó „kisemberekkel” szembeni politikai cinizmusát Bacsó Péter egy, a hetvenes években készült filmjének egyik jelenetével tudom érzékeltetni.

A fiatal Oszter Sándor által alakított fiatal melóst megkérdezik sikertelen disszidálási kísérlete után, hogy miért akart Nyugatra szökni, hiszen ők, a munkások vannak hatalmon…

Default thumbnail
Előző sztori

Női vízilabda: Szegeden győzött az Újpest – FOTÓK!

Default thumbnail
Következő sztori

Beck Gábor a Zöld Baloldal országos elnökségében

Legutóbbi hasonló cikkek