Szabadtéri: István, a király – szerepcserével

Visszatért a Társulat-féle „István, a király” a Dóm térre, és érdeklődők ezreit vonzotta magához, olyannyira, hogy egy extra előadást is beiktattak a szervezők július 30-ára, sőt, kuriózumként erre az estére helyet cserélt István és Koppány. Röviden summázva a Szikora János rendezte darab összességében hozza a kötelezőt.

A Szörényi-Bródy-féle rockopera örök, ezt nem lehet megunni, nemcsak azért, mert folyton rá tudnak olvasni valami aktuális üzenetet, vagy mert annyi év után még mindig nem értjük azt a bizonyos utolsó mondatot („Veled, Uram, de nélküled…”), hanem egyszerűen azért is, mert fantasztikus a zenéje: dübörög, tombol, vagy szelíden ringat, szenvedélyeket rejt el és bont ki, zenévé kódolja az áhítatot, szeretetet, bűnt, ősi pogány múltat és keresztény jelent, viszályt és testvériséget. Az „István, a király”-ok sorában – melynek talpköve bizonyosan az 1984-es film volt – immár biztosan kanonizált helyet szerzett magának az új feldolgozás is, amely inkább filozófiájában újít csupán, s talán ezért lehetett és maradhatott életképes: az új (szereplő- és néző-) generáció távolságtartásával szemléli a történelmi eseményeket, igen, az ott már nem annyira István, a király, hanem

Feke Pali

, akit szeretünk, mert jó hangja van, és jól is játszik, mellette nem annyira Gizellát, mint

Simon Boglárkát

látjuk, akit szintén ki-ki szívébe zárhatott tavalyról, ahogyan Rékát, vagy bárki mást is. Ez persze nem jelent művészi kritikát, sőt, ellenkezőleg: hangilag a főszereplők teljesen a helyükön vannak. Némileg furcsán alakult a főpróba: szigorúan korlátozták a fotósok mozgását, és jelmezt is csak Istvánon és Koppányon láthattunk.

A beiktatott szerepcsere nem változtatja meg lényegesen az előadást: Vadkerti Imre jól megállja helyét Istvánként is, hangja páratlanul jól betölti a teret, erőteljes fellépése, dinamikus mozgása méltóságot kölcsönöz a királyi figurának, másként, mint Feke Pál, de ő is illik a szerepre. A színpadi mozgás helyén van a darabban, a tavaly az István mellett a Benyovszkyt is koreografáló Zsuráfszky Zoltán most is jól eltalált figurákat kreált a ritmusos zenére, a „tánckar” együtt lüktet, hullámzik a rockoperával. A díszlet (tervező: Csikós Attila) monumentális és ötletes, forgószínpadként templomfalak és épületbensők tárulnak elénk, és a térrel is jól bánnak. Ami kicsit sok, az a lökdösődés, taszigálás a színpadon: Sarolt feleslegesen rúgdossa a táltost, a táltos túlzásba viszi Réka ráncigálását stb. – helyenként ezek a gesztusok a tavalyihoz hasonlóan még mindig mesterkéltnek, eltúlzottnak tűnnek. Persze biztosan nehéz valami újat, mást mutatni a korábbi klasszikus darab agyakban ott lüktető képei után. A halála után is fel-felbukkanó Koppány-alak, aki kezet nyújt a végén Istvánnak, a darab egyik pontja, amely a sztárénekesek élményt nyújtó produkcióján túlmutató tartalmi üzenetet is hordozhat. A himnuszban feloldódnak a vonalak – és a kiragadott sor, „…bal sors, akit régen tép…” megint lehetőséget ad arra, hogy kicsit újragondoljuk és helyre tegyük kicsit – talán magunkban vagy magunknak is – Istvánt és a királyt.