A Bajnai-kormány legitimitása

Cikkünk frissítése óta eltelt 13 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A politikában és a politológiában a „politikailag illegitim” fogalmát a „morálisan illegitim” fogalmához hasonlóan azért szerencsés használni, mert bár marad némi fogalomzavar, a „politikai” és a „morális” jelzővel ki tudjuk fejezni azt, hogy valami annak ellenére elfogadhatatlan politikailag vagy morálisan, hogy jogilag többé-kevésbe rendben van, elfogadható.

A 2002-es, elvesztett választások óta a magyar jobboldalnak úgy általában kétségei vannak a baloldali MSZP-SZDSZ-kormányok legitimitásával szemben. Szinte általánossá vált a meggyőződés, hogy Medgyessy Péter választási csalással került hatalomra, de ha mégsem, a D209-es ügynöki múltja miatt mindenképpen illegitim kormányfővé vált. Gyurcsány Ferenc legitimitásával az volt a baj 2004-ben, hogy nem volt képviselő (nem választották meg), és hogy előrehozott választásokat kellett volna tartani a demokratikus (választáson alapuló) legitimitás megteremtése érdekében. 2006-ban a balatonőszödi botrányos beszéd megint csak az országgyűlési választás legitimitását kérdőjelezte meg, mígnem Gyurcsánynak a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal történő leváltása olaj volt a legitimitási viták tüzére.

Ezek a legitimitási (legitimációs) viták előbb-utóbb egy politológiai vagy alkotmánytani nagydoktori értekezés elégséges témájává fognak válni, mondom én minden irónia nélkül, ezért az egyszerűség kedvéért kezdjük a legvégén: Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője a keddi országgyűlési vitában elismerte a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal való hatalomváltás legalitását és alkotmányosságát, de kétségbe vonta a Bajnai-kormány politikai legitimitását. Nagy vonalakban egyetértek Navracsics értékelésével azzal együtt, hogy tudom, sokan még a kormányfőváltás alkotmányosságát is kétségbe vonják.

A „politikai legitimitás” azért is szerencsés kifejezés, mert segít eloszlatni félreértéseket, és alapvető összefüggésekre világít rá.

Politikai hatalom esetében a „legitimitás” lényege a hatalomnak az állampolgárok általi törvényesnek elismerése vagy elfogadása: a hatalomnak alárendelt állampolgárok ítéletet alkotnak arról, hogy szerintük törvényes-e a hatalom (a hatalom megszerzése, megtartása vagy átadása), vagy sem. Ha ítéletük pozitív, lojalitásra, követésre és engedelmességre méltónak tekintik a hatalmat, és ezért többé-kevésbé hajlandók is lojálisnak lenni hozzá, követni azt és engedelmeskedni neki. A legalitás is törvényességet vagy jogszerűséget fejez ki, de itt a hangsúly az érvényes és hatályos jogszabályoknak való „megfelelésen” van, és erről a „megfelelésről” arra illetékes jogi szervek vagy testületek döntenek.

A legalitás és legitimitás közti különbséget – reményeim szerint – közérthetően lehet példázni azzal, hogy a hétköznapi életben a jogilag laikus és dilettáns állampolgárok között is lehetnek magánjellegű jogviták arról, hogy valamelyikük cselekvése törvényes vagy jogszerű-e, vagy sem, miközben fogalmuk sincs arról, hogy – például – a polgári törvénykönyv idevágó x paragrafusának y bekezdése miről szól. A jogi tényállásról, a jogszabályok alkalmazhatóságáról, a legalitás értelmében vett törvényességről vagy jogszerűségről igazából az arra rendeltetett jogalkalmazók döntenek, noha a jogilag laikus és dilettáns állampolgárokban szilárd meggyőződés alakulhat ki a maguk a jogi igazáról.

Ezzel szemben a politikai hatalom esetében a „legitimitásnak” már komoly alapja a jogilag laikus és dilettáns állampolgárok ítélete, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy az állampolgárok jogilag tévednek. Az állampolgár jogi ítéletének többek között az ad létjogosultságot, hogy a jogszabályok nem fednek le mindent, és maguk is módosíthatók, tehát a legalitást képező jogszabályokkal eleve nem lehet mindent jogilag szabályozni. Az Alkotmánybíróság egy döntésével szemben lehet kifogásunk, de az Alkotmánybíróság védekezhet azzal, hogy őket köti az alkotmány (legalitás), és ha ez nem jó, hát változtassuk meg, vagy egészítsük ki, vagy éppen pontosítsuk az alkotmányt (legalitást).

A legalitás fogalmával valaminek a lefektetett szabályok szerinti jogszerűségét, törvényességét vagy alkotmányosságát fejezzük ki. Illegális az, ami a lefektetett szabályok szerint jogszerűtlen, törvénytelen vagy alkotmányellenes, vagy amit a jogszabály egyenesen tilt – a jogalkalmazók szerint.

2002-től a legitimitási vitáknak az volt a – politikai feszültséget külön is generáló – gyengéje, hogy sokan úgy vetették fel a választással vagy hatalomváltással kapcsolatban az illegitimitás kérdését, mintha jogilag is kifejezetten törvénytelen (jogilag tiltott) dolgokról lett volna szó. Magam nem tartom eleve kizártnak, hogy kifejezetten törvénytelen (jogilag tiltott) dolgok is megtörténhettek (politikában soha ne mondd, hogy soha), csak azt mondom, hogy – az állítás súlya miatt – illetékes jogalkalmazó szervekhez kell fordulni ilyen esetekben.

A politikában és a politológiában a „politikailag illegitim” fogalmát a „morálisan illegitim” fogalmához hasonlóan azért szerencsés használni, mert bár marad némi fogalomzavar, a „politikai” és a „morális” jelzővel ki tudjuk fejezni azt, hogy valami annak ellenére elfogadhatatlan politikailag vagy morálisan, hogy jogilag többé-kevésbe rendben van, elfogadható. A valóságos életben ugyanis a törvényesség nem abszolút érték, hiszen a KISZ-székházak 1 forintért való eladásától kezdve a Tocsik-ügyön át az országgyűlési képviselők számla nélküli költségtérítéséig bezárólag ezrével lehet olyan eseteket említeni, amiket rutinszerűen igazolnak azzal, hogy törvényes, és akinek nem tetszik, forduljon bírósághoz, miközben az ember morális gyomra igencsak háborog…

Előző sztori

A Jobbik tiltakozik a rendőri túlkapások ellen

Következő sztori

Pick – Dunaferr: Edzőmeccsnek jó volt ez a bajnoki