ARC

Balassi Bálint-emlékkard a vajdasági Tari Istvánnak

Balassi Bálint-emlékkard a vajdasági Tari Istvánnak

2009. február 20., péntek
Balassi Bálint-emlékkard a vajdasági Tari Istvánnak

A kenyeret a héja védi

Múlt szombaton a budapesti Gellért Szállóban immár 13. alkalommal adták át a Balassi Bálint-emlékkardot a magyar költők közül a vajdasági Tari Istvánnak, műfordításaiért pedig a mongol Daváhügijn Ganbold irodalmár érdemelte ki a rangos elismerést. A díjat, egy középkori végvári szablya korhű másolatát, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök adta át. Hétfőn, a Millenniumi Kávéházban megrendezett irodalmi esten Tari István a szegedieknek is bemutatkozott. Beszélgetésünk ekkor készült.

- Nem tartoztál a vajdasági irodalmat irányító és formáló hatalmasságok, politikusok táborába. Ellenzékiként a magyar sorskérdéseket kutattad, a kisebbségi lét lehetőségeit, a megmaradás mikéntjét fürkészted. Valamilyen szinten az 1970-80-as években a Délvidéken is kiújult a Magyarországon korábban agyoncsócsált népi-urbánus vita. Ennyi év után hogyan látod, ki került ki győztesen.

- A népi-urbánus vita elég nagy őrültség. Az egyik szemlélet a hagyományokkal akar leszámolni, a másik pedig fontosnak tartja azt. E két szemlélet tulajdonképpen feltételezi egymást, hiszen az egymásnak feszülésből jó alkotások is születhetnek. A viták - úgy érzem - álviták, mesterségesen gerjesztett konfliktusok voltak, nem igazán fontos dolgokról szóltak. Amit el kell mondani, mert nem minden magyarországi olvasó számára ismerős, a régi Jugoszláviában 1988-ig érvényben volt az úgynevezett „verbális deliktum", tehát a szavakkal elkövetett bűncselekményekért akár börtönbe is lehetett jutni. A legszörnyűbb, hogy a „balkáni hentes"-ként ismert

Milosevity

szabadította ki az ilyetén elítélt foglyokat.

- Ilyen helyzetben mit tehetett a vajdasági magyarság?

- A rejtőzködésnek és a mellébeszélésnek az összes változatát elsajátította. A mi kultúránkban végig - és talán még ma is - az állambiztonsági szempont volt a legfontosabb szempont. Ehhez párosult az is, hogy nálunk fizették meg legjobban az árulást. A levéltárak a mai napig nem nyíltak meg, és vajmi keveset tudunk pl. az 1944-45-ös délvidéki magyarok ellen elkövetett vérbosszúról. Izgalmas lehet megvizsgálni az újvidéki Fórum-ház (a délvidéki magyarok csúcsintézménye) anyagait is és megtudni, egy-egy megrendelt írásért mennyit kaptak a szerzők. Hihetetlenül izgalmas dolgok derülnének ki. Pazarul megfizették az árulást, az biztos. A hintapolitika egyeseknek rengeteg pénz hozott. Amikor leomlott a berlini fal, a könnyen szerzett pénzek elapadtak, csak éppen Szerbiában nem vették észre, hogy a hintapolitikának is befellegzett. Sokan továbbra is azt hitték - és úgy is viselkedtek -, a falak még állnak. A délvidéki magyarság hihetetlen megnyomorításban élt, és tulajdonképpen a jól megfizetett árulás következtében végül is nem az igazi értékek nyilvánultak meg, hanem azok, amelyek a napi politikai értékeket/érdekeket szolgálták ki. Ma már ez halványodik, de a hatalom továbbra is a napi politikai propagandát szeretné legyártatni a költőkkel. A diktatúra a zsigereinkben van, és ma is borzasztó hasonló módon nyilvánulnak meg a dolgok, mint régen. A legnagyobb délvidéki magyar párt vezetője például elmegy egyedül a szerb államelnökhöz tárgyalni. Tanú nincs, egyértelmű, hogy megköttetett a háttéralku. Az egyéni érdekek eluralkodtak életünkben, és ezek a reflexek még mindig élnek. Nem lehet máról holnapra leszámolni a múlttal, a felnőtté váláshoz idő kell. Szembesülni illene önmagunkkal és tisztáznunk, mit tartottunk értéknek egykoron, kik voltak a hangadók, milyen értékrendet képviselünk ma stb.

- Sokan azt mondják, hogy a véres balkáni háborúk egyik legnagyobb vesztese a vajdasági magyarság volt.

- Valóban. Az albánoknak külön államuk van, mi pedig hihetetlen megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Szomorú sorsunk része, hogy Baranyában Árpád-kori falvakat lőttek szét, és ebből nem lett világra szóló botrány. Hihetetlen tűrőképességről tettünk tanúbizonyságot.

- Azért az elmúlt években rengeteg pozitív dolog is történt.

- Vannak biztató jelek. Az egyik az, hogy a család intézményét nem rúgták annyira szét, mint Magyarországon. A másik, hogy kezd visszatérni vidékünkre a szőlő. Ezek csodálatos dolgok. Az alkotáshoz, munkához derű kell, pesszimista ember nem ír, nem teremt. A depresszió nem szabadít fel alkotó energiát. Három nemzedéken át megpróbálták megcsapolni vérünket, ritkítottak, tizedeltek bennünket, ennek ellenére mégis itt vagyunk. Merem remélni, hogy ez a közösség egyszer megerősödik, megfiatalodik, tehát nincs okunk lógatni az orrunkat és siránkozni. A civilizált ember a legkeservesebb helyzetben sem engedi meg magának, hogy panaszkodjék. Ez az ismérve. Aki sír, rí, annak nem sok köze van a civilizált magatartáshoz. Tenni kell a dolgunkat - ez a lényeg. Őseinktől hihetetlen munkabírást örököltünk, rengeteg pozitív példa áll előttünk. Az más dolog, hogy mi egymásban nem mindig a pozitívumokat keressük, inkább kiszorítósdit játszunk. Ez a viselkedésforma az elöregedett közösségekre jellemző.

- Úgy tűnik, az anyaország támogatására egyre kevésbé számíthatnak a vajdasági magyarok, mint ahogy követendő jó példából is mind kevesebb akad.

- Nekünk egy rendkívül szerencsétlen helyzetben lévő anyaországunk van. Magyarországon ugyanis nem fogalmazódott meg semmilyen szinten, mit is jelent a magyar érdek. Amíg ez nem artikulálódik, addig mellébeszélés, sunyítás, sumákolás, kígyózás van. Elképzelhető, hogy a kenyeret inkább a héja védi meg, tehát mi, akik határosak vagyunk az anyaországgal. Ebben a pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy a fontos mintákat mi szolgáljuk Magyarország számára. Ilyen is volt már. A kisebbség méltóztassék tudomásul venni, abban a helyzetben van, hogy még mintául is szolgálhat.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.