Az ellenállás, az önvédelem kicsiny körei folyvást gyarapodnak – s mivel nem ordibálnak, hanem egyre jobban artikulálnak -, nem ijednek meg egymástól, felfedezik a másikat, az érdekazonosságot. És ezeknek az embereknek van miről beszélniük, egyeztetniük, hiszen problémájuk gyökere azonos: egy vitaképtelen, önhitt városvezetéssel van nézetkülönbségük.
Szegeden az a helyzet már jó ideje, hogy a kormányzó pártnak a torony alatt is megvan a maga többsége, ezért a városházi szocialisták azt gondolhatják, hogy mandátumuk végéig azt tehetnek ebben a városban, amihez kedvük szottyan, hisz – érvelnek – megvan rá a választói felhatalmazásuk! A liberális pártocska emberei itt is úgy működnek, mint az ország házának falai között: bent vannak a pakliban, benne vannak az osztásban, akkor is, ha közös ellenzéküket kell osztani! Kapnak is rendesen a közgyűléseken a jobboldali-konzervatív képviselők, a polgármester és csapata minden megszólalásában cinikusan nyilatkozik róluk, felkészületlenségüket, alkalmatlanságukat hangoztatva. A szegedi ellenzék eddig Botkáék szemében – és kommunikációjában – mint valami megtűrt, szükséges rossz létezett…
Hogy ez így történhetett, bizonyára maguk – az állandóan frusztráltnak tűnő – ellenzéki képviselők is felelősek, akik úgy tűnik, a mai napig nem tudják feldolgozni, hogy a helyhatósági választásokon – másodízben is – kevesebb bizalmat kaptak anno, mint riválisaik. Ez eddig úgy látszott, nem is képesek kitörni az állandó okvetetlenkedő szerepköréből, az általuk felhozott ügyek, mind le lettek kezelve a helyi médiában, melynek működési elve szerint: amiről nem beszélünk, az nincs is!
Most azonban változni látszik a helyzet, sokadik kísérletre talpon maradt, és – a helyi közvélekedés alakításában – befolyásossá vált egy “másként gondolkodó” és író orgánum, mivel megtalálta az olvasóit, az igényt, hogy beszéljünk olyan dolgokról is, melyekről a hatalmon lévő körök legszívesebben említést sem tennének. És láss csodát, az eddig meg nem hallgatott, meg sem szólított szegedi civil társadalom meglelte elfeledett hangját, olyan ügyekben emelte fel a szavát, melyek korábban – a látszat szerint – el sem érték ingerküszöbét: mint a Bartók bezárásának, a SZVSE-pálya lenyúlásának, a SZUE kijátszásának, a Mars téri kereskedők tulajdonának, véleményének és (az ott nap mint nap vásárolók) érdekeinek semmibe vételének ügye. És itt van ugye végül a “Lófara”! Botka emberei itt is magas lóról kezdtek érvelésükbe, azonban kapkodásukban – “csak ki ne fussunk ezzel a ciklusból” – mintha fordítva ülték volna meg a civilek (vessző)paripáját! Ki hitte volna akár fél éve, hogy e kérdésben – felveszi a kesztyűt és – huszáros csörtékre kész a (meg sem kérdezett) köz véleménye.
Az ellenállás, az önvédelem kicsiny körei folyvást gyarapodnak – s mivel nem ordibálnak, hanem egyre jobban artikulálnak -, nem ijednek meg egymástól, felfedezik a másikat, az érdekazonosságot. És ezeknek az embereknek van miről beszélniük, egyeztetniük, hiszen problémájuk gyökere azonos: egy vitaképtelen, önhitt városvezetéssel van nézetkülönbségük. A fenntartásaikat, kritikájukat megfogalmazó polgárok gyarapodó száma pedig jól jön az ellenzék nem lankadó, hibakereső igyekezetének… Egy üggyel kevesebb is sok lenne, ennyi sokk is elég jelenleg Szegednek!
Ezért mondom, a “Lófara” veszélyeket rejthet, legyeket hessegető farkának suhintása is kerülendő, nem hogy patáinak rúgása. S aki ezt megússza, még mindig bűzös dolgokba keveredhet.
Jól van az az egyenes derekú emlékmű ott, ahol, ne bolygassuk, ne toljuk el a hazáért életüket adó hősök emlékét! Nincs az a remélt haszon, mediterrán kellem, megálmodott esztétikum, az elkölteni való pénz, mely megér ennyit. Magasan álló, magas ló ez. És rendesen meg van lovagolva!
